A vállalkozónak alkotmányos joga, hogy abba fektesse a pénzét, amibe akarja. Ő - ha úgy gondolja - nyakló nélkül költekezhet. Az ország szekerét azonban a kormány nem húzhatja meggondolatlanul. Kell a törvényi "nyakló" - tudjuk, ez az a kötél, amelynek az egyik végét a ló nyakához, a másikat a szekér rúdjához erősítik, hogy a ló a kívánatos irányba húzzon. Egy parlamentáris demokráciában a törvényhozó hatalom - az ország szekeréhez nyaklózással - korlátozhatja kormánya mozgásterét, amely a közpénzeket csak arra költheti, amire a felhatalmazás szól.

Most azt látjuk, hogy a kormány továbbra is úgy költekezik, mint azelőtt - százmilliókat fecsérel el propagandára, kétséges hozadékú tanulmányokra, autóátfestésre. A kormányzati negyed elvetélt terve a hírek szerint 12 milliárd forintunkba került. Íme, így mulat egy magyar úr! És ezt a törvényhozás jóvoltából megteheti. Jogi értelemben ugyanis ennek éppúgy nincs akadálya (és következménye), mint ahogy a regnáló miniszterelnök meggazdagodásának sem volt. Ki-ki háboroghat, dühönghet vérmérséklete szerint - az indulat viszont nem jogállami eszköz. Ám ott volna ehelyett a parlament által gyakorolt költségvetési és zárszámadási jog.

Tessék megnézni az EU költségvetését: kétezer oldalas! Egy-egy intézményének előírja, hogy mennyi lehet a posta- vagy a telefonköltsége, mennyit költhet irodaszerekre, külföldi utazásokra, reprezentációra. A szakértők, alkalmazottak számát is "darabra" meghatározzák, miként a javadalmazásukat is. Ugyanilyen részletes a német költségvetés is. Az unióban a legmagasabb GDP-t produkáló ország törvényében nemcsak azt rögzítik, hogy például milyen (néven nevezett) beruházásokra, felújításokra kerülhet sor, és azok legfeljebb mennyibe kerülhetnek, hanem azt is, hogy hány szolgálati gépkocsit tarthatnak, mekkora üzemeltetési költséggel. Ezzel szemben tessék belenézni a magyar állam költségvetésébe! Egy minisztérium vagy egy országos főhatóság nálunk négy-öt "soron" költhet el milliárdokat úgy, hogy sem a foglalkoztatható létszámot (és annak szakmai összetételét), sem a dologi kiadások részleteit nem írja elő neki a törvény. Ráadásul a kormány a költségvetési fejezetek között átcsoportosíthatja az erőforrásokat, parlamenti asszisztenciával át- és visszaszervezi a minisztériumokat, áttekinthetetlenné téve ezáltal a közpénzek útját. Lassan olyanná válik a költségvetésünk, mint az "itt a piros, hol a piros?" hazárdjáték.

Az Állami Számvevőszék például 2008-ban állapítja meg, hogy az egyházak két-három évvel ezelőtt nem kapták meg a törvényesen járó pénzüket. Csakhogy a parlament azóta (kétszer is) zárszámadási törvényt alkotott. Ha volt törvénysértés, ha nem, a kormány megkapta a "feloldozást". Az ÁSZ viszont az "utánalövéssel" belpolitikai vihart kavart. A személyi felelősség felvetése költségvetési (zárszámadási) jogi szempontból azonban okafogyottá vált. Lehet, hogy az érintett liberális miniszter úgy gondolta: minek annyi pénz a papoknak, de már nincs a pozíciójában. Cáfolta a számvevőszék elmarasztaló megállapítását, és ezzel "pattra mentette" az ÁSZ-szal vívott partit. Az ügyet tárgyaló parlamenti bizottság sem jutott semmire. A hívő adófizető meg nem érti: most akkor járt volna a támogatás az egyházi iskoláknak, vagy nem?

A hatalommegosztás egyensúlya Magyarországon megingott. A kormány(fő) a képviselőházat díszletként használja elképzelései szentesítéséhez. Olyan a helyzet, mint amitől Max Weber óvott: a parlamenti képviselők "nem egyebek, mint fegyelmezett szavazógépek", nincs más kötelességük, mint hogy szavazzanak, és ne árulják el a kormánypártot. Az Országgyűlés ma az állam egyik legkisebb presztízsű intézménye. Költségvetési jogát érdemben nem gyakorolja. Vagy azért nem, mert a képviselők nincsenek ezzel tisztában, vagy - ami még rosszabb - tisztában vannak alkotmányos hatáskörükkel, de "megélhetési politikusok" lévén, nem képesek azzal élni, mert egzisztenciális érdekük és beágyazódottságuk nem engedi meg. Ez a demokráciába vetett hitet gyengíti.

Mielőbb olyan egyensúlyi helyzetet (checks and balances) kellene teremteni, amelyben a legfőbb hatalmi ág, a törvényhozás korlátozza a kormány mozgásterét. Ehhez még kétharmados törvényre sincs szükség. Ismert az a módszer, aminek a nyaklóként való alkalmazása nem fojtaná meg a költségvetés végrehajtóját, csak részletesen előírná, hogy az adófizetők pénzéből mire mennyit költhet, majd be-és elszámoltatja (számvevőszékével ellenőrizteti) a kormányt. Ez a jogi felelőssége, ami alól csak a zárszámadásról hozott döntés mentheti fel, miután a parlament - számvevőszéke által - meggyőződött arról, hogy a kormány miként élt a felhatalmazásokkal. Jogállamban ezt jelenti a parlament költségvetési joga.

A nyakló nélküli kormányzati költekezés korlátozásának feltételei: felelős politikai döntés a törvényhozásban, szakértelem és nyilvánosság az elszámoltatásban. E tekintetben is óriási a pótolnivalónk.