Elgondolkodtató, hogy az üggyel kapcsolatos nyilatkozatok jelentős része mégis kissé rezignált. Igaz, hogy a Védegylet, a Levegő Munkacsoport, a Magyar Urbanisztikai Társaság szakemberei meggyőző érvekkel támasztották alá, hogy a világörökséghez tartozó budai panorámában megjelenő rakpartot nem szabad elvágni a sétálgatni akaró városlakóktól; hogy a teherforgalmat nem be, hanem ki kell vezetni a belvárosból; hogy a nemzetközi tapasztalatok egyértelműen igazolják, hogy a sávszélesítés nem csökkenti, hanem hosszabb távon éppenséggel nagymértékben növeli a belváros forgalmát, lég- és zajszennyezettséget - mégis igen gyakran becsúszik a nyilatkozatokba, hogy persze ennek ellenére "természetesen" várhatóan meg fogják valósítani a sávbővítést. Miért is? Mert-hogy a betonlobbi már döntött, a politikusok pedig szeretik a bombasztikus építkezéseket.
Csakhogy akkor miért is tiltakoznak a zöldek, civilek, alternatívok, a közvetlenül vagy közvetve érintett állampolgárok?! Nem vagyok naiv, és nincsenek illúzióim. Mégis, mint zöldaktivista, és mint a demokratikus véleménynyilvánítást és döntéshozatalt (vagyis hát a demokráciát) komolyan vevő állampolgár, úgy gondolom, hogy az ilyen tiltakozások alapja csak az lehet, hogy "sikerülhet", hogy igenis meg lehet változtatni a "bebetonozottnak" tűnő álláspontokat. A saját céljaink megvalósíthatóságával kapcsolatos rezignáció minden bizonnyal az "átkos" maradványa. Akkor vagy egyáltalán nem volt alternatív vélemény, vagy csak "népfrontos" verzióban (vagyis a hatalommal nem ténylegesen, hanem csak úgy látszólagosan szembehelyezkedő módon). De hát azóta ugyebár volt egy rendszerváltás?! Ugye volt?!

Csillag Gábor, a Zöld Fiatalok szóvivőjének olvasói levele, Népszabadság, 2003. június 16.