Senki nem állítja, hogy nemes és humánus cselekedet a tojásdobálás, ám jogállamokban a bíróságok ítéletét tiszteletben szokták tartani. Közszereplőtől, sőt kormánytagtól ez mindenképp minimális elvárás. Minősíteni inkább csak otthon, családi körben szoktak, nem nagy nyilvánosság előtt, igazságügyi miniszterként pedig ilyet pláne nem illő cselekedni.

Draskovics azonban ekkora szégyen láttán, ami a melegfesztiválon történt, másként gondolta. Rövid időre, egy interjú erejéig kilépett igazságügyi miniszteri szerepéből, s a köztelevízió mértékadó esti műsorában támadt a magyar bíróságra. "A jognak - tett rendet a fejekben az igazságügyi miniszter - a tízmillió pártján kell lenni, és ott is fog állni" - nyugtatta meg a közt, elfeledkezve például arról, hogy az elmúlt években oly gyakran ásták alá ebben az országban a közbizalmat - ám legkevésbé éppen maguk a bíróságok. Draskovics és mások is hallgattak például - és hallgatnak a mai napig is - a 2006. október 23-án csapaterőben végrehajtott súlyos rendőri elöljárói bűncselekményekről s azok elkövetőinek számonkéréséről.

És ez a hiánylista akár hosszú is lehetne a jog és a jogállamiság asztalánál, ahol - Petőfivel szólva - egyáltalán nem mindenki egyaránt foglal helyet.

Ez a melegfesztivál most aztán végképp össze zavarhatja a fejünket többségről és kisebbségről, alkotmányosságról és jogállamiságról, demokráciáról, erkölcsi értékrendekről, arról, hogy mit is gondoljunk ezekről, mit szabad és mit nem, miről is szól az alkotmányos jogállam, és miről nem. Én már ott összezavarodtam, hogy egyáltalán az ablakhoz engedtem volna-e tizenhárom esztendős fiamat, ha történetesen az Andrássy úton lakom, vagy akárcsak a tévé elé, így aztán a bíróság ledorongolása egy mezei állampolgártól is, a jogállamiságtól függetlenül, legalábbis szerepzavarosnak tűnik. Pláne az egy kormányzati - ráadásul igazságügyben nagyon is kompetens - főszereplőtől. Mert hisz az alkotmányos jogokat is csak úgy és addig lehet gyakorolni, homoszexuálisnak és heteroszexuálisnak, pestinek és vidékinek, fiatalnak és öregnek, bárkinek, ha az mások alkotmányos jogait nem sérti. Ha például a harsány magamutogatás nem meríti ki a közbotrányokozás fogalmát. Ha nem jár például a közlekedés szabadságának aránytalan sérelmével. Ha két-háromszáz, melegségét büszkén, sőt kihívóan vállaló védelme nem kerül az adófizető többségnek százmilliójába. Ha a védelmi aránytalanság miatt (ezer rendőrnek kellett védenie két-háromszáz homoszexuális méltóságát) két napra nem kell lezárni egy világváros főutcáját. Ha a kihívó-önmutogató felvonulás nem vált ki megbotránkoztatást a jogaik gyakorlását szintén fontosnak tartó mások millióiban.

Mert hát például az egészséges élethez való jog szintén alkotmányos alapjog, és még az sem tisztázott: a homoszexualitás például betegség-e vagy sem? Csak örökölhető vagy meg is lehet "szerezni", következésképp valóban szolgálja-e ez a társadalom többségének védelmét? A fiatalság egészséges testi-lelki nevelését? Az Egészségügyi Tudományos Tanács - mint politikától igazán független jogállami intézmény - momentán még nem foglalt állást a kérdésben. Pusztán csak a lexikonok. Amelyek többsége betegségről, rendellenességről beszél, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

Persze, akad ennél nagyobb baja is ennek a politikailag vezérelt, felülről megmondó jogállamiságnak, amikor maga az Alkotmánybíróság feje nyilatkozik úgy, hogy szűkíteni kellene a népszavazás intézményes lehetőségeit. Az utolsó bástyáját annak, amelynek segítségével a nép még egyáltalán beleszólhat saját sorsába.