A Természetvédelmi Világalap (WWF) és a Föld ökológiai változásait kutató hálózat, a Global Footprint Network (GFN) adatai szerint az emberiség ma harminc százalékkal több természeti erőforrást használ fel, mint amennyit a Föld újratermelni képes. "Ez azt jelenti - olvasható a kutatási eredményekről beszámoló internetes portálon -, hogy fokozatosan feléljük bolygónk biológiai és nyersanyagtőkéjét, amelynek egyes komponensei több százmillió év alatt halmozódtak fel (...)"

Egy kanadai szakember, bizonyos William Rees még a hetvenes években alkotta meg az ökológiai lábnyom elméletét. (A szakértelem némely esetben mégsem csupán bolsevista trükk...) Ez az ökológiai lábnyom azt mutatja meg, hogy egy egyednek mekkora föld- és vízterületre van szüksége önmaga fenntartásához és a puszta létezése által előállított hulladék elnyeléséhez. Nos, a legutóbbi felmérés szerint egy ember ökológiai lábnyoma ma 2,2 hektár. Ehhez képest a helyzet az, hogy a Föld nevű bolygón ma rendelkezésre áll 11,2 milliárd hektárnyi biokapacitás (mondjuk az egyszerűség kedvéért: föld és víz). Ha ezt a számot elosztjuk a világnépesség jelenlegi számával, úgy az eredmény 1,7 hektár. Vagyis, szájbarágósan, ma a Földön egy embernek 1,7 hektár állna rendelkezésére, hogy újratermelje önmagát. Ehhez képest ma átlagosan 2,2 hektárt használunk el szánalmas életünk fenntartásához. A deficit ebben a pillanatban fél hektár/fő. Ha a jelenlegi fél hektár/fő deficithez hozzátesszük, hogy az elmúlt évszázadban a világ népessége megnégyszereződött, energiafelhasználásunk pedig tízszeresére nőtt, s egy kicsit belegondolunk a globális fogyasztáskultúra rémisztő terjedésébe, úgy igen hamar rádöbbenünk, hogy ez a fél hektár/fő deficit a mostani állapotok fennmaradása mellett exponenciálisan fog nőni, egészen addig, ameddig mindent tönkreteszünk, és elpusztulunk.

A globális gazdaság, a világ globálissá válása, a fogyasztói társadalom: mind-mind az emberiség öngyilkosságának leghatékonyabb eszközei. S saját öngyilkosságunk és végzetünk ezen stációinak olyan elméleti megalapozottsága van, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy az ember (patetikusan: AZ EMBER) sikerrel ússzon az árral szemben. Mert hát kezdetben és mindjárt a legelején elhittük, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Mély meggyőződésünk, hogy az egész evolúció azért volt, hogy mibennünk érje el csúcspontját. Ezután mély elméleti megalapozottságot kapott az a képtelenség, mely szerint az ember nem természeti, hanem társadalmi lény, aki kilépvén a természetből új entitást, társadalmat hozott létre, s abban folytatja az evolúciót. Majd hosszú és siralmas évtizedeken át tanultuk azt a borzalmat, hogy az ember küldetése ezen a Földön, hogy "leigázza a természetet".

Ezen elméletek mára globálissá és a mai átlagembernek (helyesebb, ha ÁTLAGFOGYASZTÓT írunk) is érthetővé redukálódtak, s így szólnak: az a dolgod ezen a földön, hogy fogyasszál. Szophoklész csodálatos emberéből mára egy zabáló, ürítő zombi lett, kinek szellemi horizontja a bifidus essensistől az intelligens mosóporig terjed, kinek szánalmas életébe már nincsen semmi beleszólása Szophoklésznek, Goethének és Thomas Mann-nak, csak a reklámszakemberek aljasságának. És ehhez az élethez 2,2 hektár földet és vizet emésztünk el a rendelkezésünkre álló 1,7 hektár helyett. Hallom a rádióban, hogy Iránban megtiltották a filmsztároknak, hogy reklámokban szerepeljenek. Az indoklás szerint egy "ismert és befolyásos személynek nem az a dolga, hogy a fogyasztás kultúráját ösztönözze". A perzsák, lám, tudnak valamit.

De ez innentől kezdve már megint politika. Egy egészen másik történet. Vagy mégsem?