Előjött belőle a pszichiáter, és gyógyított, rendezvényekre járt, úgy-ahogy, de élte az életét. Több mint egy évtizednyi bujdosása alatt minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy elfogása a politikai helyzet alakulásától függ. Akit most hangzatosan Európa Oszama bin Ladenének neveznek, jó ideje nem volt más, mint alku tárgya. Tudta ő ezt, de a játszmát végig akarta játszani. Talán mert hitt az elveiben, talán azért, mert közben rájött, hogy igazából végig csak egy báb volt mások kezében. Ő nem kijátszotta azt a bizonyos nacionalista kártyát, hanem hitt is benne. Mégpedig fanatikusan. Költő volt, aki, higgyük el, szerette a hazáját. Csak rosszul. Nagyon rosszul, s tanult emberként erre az elmúlt évtizedben már akár rá is jöhetett.
Megérdemli a bűnhődést, de kár lenne minden rosszért egy embert kárhoztatni. Őt egy kor, egy hangulat termelte ki, dobta fel, majd egy másik ejtette. Szimbólum volt, egy rossz kor szimbóluma. Nem volt ő sokkal rosszabb azoknál, akik majd ítéletet mondanak felette. Azért ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején a mai européerek is egy tábortűznél ültek vele a boszniai harcmezőn. Karadzsics számára az lehet a legrosszabb, hogy nem a boszniai muzulmánok tartóztatták le, akiket ki akart irtani, s nem is a nyugatiak, akik gyűlik őt, hanem a még nacionalista, de már demokraták által vezetett Szerbia.
Amikor azonban majd Hágába küldik, akkor egy pillanatra el kell gondolkodnia mindenkinek, mennyi része van abban, hogy Szerbia ide jutott. S a nemzetközi közösség is magába nézhet, és elmorfondírozhat azon, hogy miért nem tett már régen pontot erre az őrült történetre. Miért hagyta futni Karadzsicsot és Mladicsot, akiknek a kezéhez vitathatatlanul vér tapad? Mi volt az az érdek, ami az elszámoltatást folyamatosan fölülírta? Ezek a tények igencsak beárnyékolják az emberiesség elleni bűntettekért felelős Karadzsics elfogását. Mint ahogy majd az ítéletet is az, hogy Hága is csak a pillanatnyi érdekektől vezérelve, szelektíven osztja az éveket.
Szerbia azonban tombol, örül. Legalábbis a többség, hiszen az ország új irányba fordult. Igazából a legutóbbi elnökválasztás volt a fordulópont. Ekkor már tudni lehetet, hogy a Nagy-Szerbia álmával fémjelzett korszaknak vége. Az azóta felnőtt új generáció a háború helyett az életet választotta, és ha nem is a legjobb szívvel, de Európa irányába indult. A csevapcsicsa, a bor és a tűz mellé hagyva a költők, a hazafias dalok világát, a mámort követő géppuskaropogásból azonban már nem kér.
Kevesebb ideológiára és jobb életre vágyik. Mint a majd másfél évtizedes vargabetű előtt. Ez a hangulat érlelte meg azt az alkut, amelyet a hatalom kötött most a világgal. A sors fintora, hogy azok küldik most belügyminiszterként Karadzsicsot Hágába, akik a csúcsra segítették. Az üzlet, az érvényesülés most ezt kívánja. S ha már be kell áldozni az idolt, akkor jobb, most, a kormányzás elején megtenni.
Az ősz szakállú Nérót ez már aligha érdekli. Tudja, az idő lejárt, s mosolyog az egészen...