- Zsinati biztost nevezett ki a fenntartó református egyház a Károli egyetem gazdálkodásának ellenőrzésére. Ekkora a baj?

- Szó sincs róla, hogy az egyetem eladósodott volna, vagy amire ilyenkor a legtöbb ember gondol, hogy gazdasági vagy pénzügyi visszaélés gyanúja merült fel. A biztost azért nevezték ki, mert egy szakértői elemzés könyvelési hiányosságot és szabálytalanságot talált.

- Többször hangsúlyozta, hogy nincs szó a Károli eladósodásáról. Más egyetemek esetében egyre gyakrabban lehet erről hallani. Ennyire rossz a felsőoktatási intézmények gazdasági helyzete?

- Az intézmények között az egyházi fenntartásban lévőké talán még nehezebb, mint az államiaké. Mert az előbbiek például - hacsak nem nyernek valamilyen pályázaton - nem fordíthatnak költségvetési forrásokat épületeik felújítására, a pénzt tehát maguknak a felekezeteknek kell előteremteniük. Az egyházi oktatás alulfinanszírozása megfosztja a fenntartót a lehetőségtől, hogy ezt a feladatát megfelelően ellássa. Forráshiány miatt nem rendelkezünk azokkal a pénzeszközökkel sem, amelyekből biztosítani lehetne a korszerű technikai fejlesztéseket, a legmodernebb számítástechnikai eszközparkot.

- A társadalomban zajló értékvesztési tendenciák hatására megnőtt az érdeklődés az egyházi oktatás iránt?

- Nagyon nehezen tudjuk megállapítani, hogy ki milyen megfontolásból jelentkezik hozzánk, mióta nincsen felvételi vizsga. Korábban a félórás elbeszélgetésen meggyőződhettünk a fiatal értékrendjéről, motivációjáról. Most másfél évnek el kell telnie, hogy a tanárok megismerhessék tanítványaik valódi indíttatását. Hallgatóink többsége a család biztatására jelentkezik hozzánk, vagy tanárai ösztönzésére, hogyha protestáns középiskolában érettségizett. A demográfiai hullámvölgy, valamint a tandíj tervezett bevezetésének hatására az idén lényegesen kevesebben jelentkeztek a felsőoktatási intézményekbe, mint a korábbi években, mert sok család már nem engedheti meg magának, hogy gyermeke taníttatásáért akár csak százezer forintot is fizessen egy szemeszterben. Ezt is figyelembe véve most különösen örülhetünk annak, hogy a Károli bölcsészkarán - legfrissebb értesüléseim szerint - nem fog csökkenni a hallgatói létszám. Ez bizonyára annak is tulajdonítható, hogy több szakunk tanárképzési programja már akkreditálva van.

- A hallgatók számának országosan tapasztalható folyamatos csökkenése miatt fel kell tenni a kérdést: nem sok-e hetvenegy felsőoktatási intézmény Magyarországon?

- Az egyetemalapítás korlátlan burjánzása az 1990-es években kezdődött. A túlzottan liberális szabályozás miatt egy magánszemély is létrehozhat felsőoktatási intézményt. Ez a lehetőség egyfajta rivalizálást indított el az önkormányzatok között, mert egyes megyeszékhelyek talán presztízskérdésnek is tekintik, hogy legyen felsőfokú oktatási intézményük. Bizonyos szempontból érthető a törekvésük, mert ahol főiskola vagy egyetem létesül, ott megjelennek a diákok, felpezsdül a kulturális élet, és ez megköveteli a településtől intézményeinek, könyvtárainak fejlesztését. Ugyanakkor a születések számának csökkenése miatt egyértelmű, hogy a jövőben nem lesz szükség ennyi intézményre.

- Az marad életben, aki ügyesebben lobbizik a fejlesztési pénzekért, aki jobb politikai összeköttetésekkel rendelkezik? Megkövetel az egyházi intézményektől valamilyen szemléletváltást, talán furcsa a kifejezés, de az oktatás piaci alapokra helyezése?

- Olyan mértékű szemléletváltást követel meg tőlünk, amelynek az elmúlt évszázadok hagyományai alapján nagyon nehezen tudunk megfelelni. Az egyházak szellemiségével nem könnyű összhangba hozni a piac törvényei által diktált követelményeket. Márpedig le kell küzdenünk az állami egyetemekkel szembeni hátrányunkat, hiszen azok már akár évtizedes lobbitapasztalatot szereztek a források megszerzésében.

- A minőségi képzést kérik számon a felsőoktatáson, de ehhez elengedhetetlen, hogy jól felkészült diákok érkezzenek a közoktatásból.

- Általános tendencia, hogy romlik a középiskolai oktatás színvonala. Az utóbbi két év felvételi pontszámai alapján kijelenthető, hogy a természettudományi tantárgyakban botrányosan alacsony a diákok többségének tudásszintje. Neves egyetemek is kénytelenek visszafogni a felvételi ponthatárt, mert a meghirdetett helyekre nem jelentkezik elegendő, kellően felkészült fiatal. A humán tárgyakkal megtévesztőbb a helyzet, mert a végzős hallgatók érdemjegye nem mutatja rögtön a színvonalcsökkenést. Magas pontszámmal lépnek be az egyetemekre, ám később róluk is kiderül, hogy nagyon keveset olvasnak. Márpedig nem lehet irodalmat, történelmet, filozófiát tanítani, ha a műveket és a szakirodalmat a hallgató nem személyes élménye alapján ismeri. A fiatalok többnyire megelégednek azzal, hogy bizonyos információkhoz jutnak például egy író életútjáról, de nem törekednek arra, hogy saját véleményt alkossanak egy műről. Ez a szemléletmód nyilván összefügg a tévézési, internetezési szokásokkal, mindenesetre a bölcsészszakma számára ez a viszonyulás nehezen kezelhető problémává vált.

- Szemléletváltásra szükségük lesz a hallgatóknak, mivel a bolognai rendszerben csak harmaduk szerezhet a szó klasszikus értelmében vett diplomát. Milyenek a tapasztalataik az új képzési rendszerről?

- Rossz rendszer. Sőt, nagyon rossz. Az egyetemünknek kényszerűségből kell így működnie, mert állami kontroll alatt állnak az egyházi intézmények is. Átgondolatlan, előkészítetlen rendszert kellett bevezetnünk. A legszembetűnőbben talán az bizonyítja ezt, hogy az állami program szerint a bolognai rendszerbe belépő hallgatóknak mindössze 33 százaléka jut el majd a mesterfokra, és kap diplomát. A bolognai rendszerben hároméves alapképzést követően felvételivel lehet továbbmenni a mesterképzés két évére. Mi legyen azokkal a bölcsészekkel, akik három évig magyart, idegen nyelvet, kommunikációt tanultak, és nem jutnak be a mesterfokozatra? Erről nem volt semmilyen konkrét elképzelése a törvényalkotónak. Volt egy csaknem másfél századra visszatekintő tradíció, amely négy és fél, öt évre osztotta el a hatalmas tudásanyagot, most ugyanennyi ismeretet be kell préselni először három év tananyagába, s az ekkor szerzett ismereteket kellene elmélyíteni két esztendő alatt. Ez szakmai okok miatt lehetetlen. Nem állítom, hogy nem volna igény olyan bölcsészképzésre, amelynek során a fiatal négy-öt félévben megszerezhetné azt az általános műveltséget, amelyet korábban a klasszikus gimnáziumok adtak, majd elmegy közgazdaságtant tanulni, vagy éppen jelentkezik az orvosira. Ráerőltették a magyar felsőoktatásra a bolognai rendszert, s csak azok tudtak alóla kibújni, akiknek erős volt az érdekérvényesítő képességük, így például a jogi és az orvosi egyetemek. A politika végül azokra a szakokra sózta a 3+2-es rendszert, amelyeknek a fontosságát nem érzékelte eléggé, s a bölcsész szakok sajnos ezek közé tartoznak. Korrekcióra vár a rendszer, s ezt nem lehet sokáig halogatni.

- Egyre nő az országban és mindenütt a világon a munkaerőpiac igénye a mérnöki, műszaki és természettudományos végzettségűek iránt. Az oktatási tárca ennek megfelelően igazította a felvételi keretszámokat. Valódi megoldás ez akkor, ha a középiskolából kevés ezekre a pályákra alaposan felkészült diák érkezik az egyetemekre?

- A tárca korábban azt hirdette, hogy csökkenteni kell a bölcsészek és jogászok képzését, mert azokból túl sok van, és emelni kell a természettudományi és műszaki intézményekbe felvettek számát, mert ezeken a területeken hiány van a munkaerőpiacon. A kormányzat valóban korlátozta a humánképzés kereteit, a természettudományosét növelte, ám megfeledkezett arról, hogy ennek nincs meg az alapja a középiskolákban. Tavaly egy rektori konferencián az egyik legnagyobb egyetem rektora tiltakozott az ellen a minisztériumi terv ellen, hogy még lejjebb tolják a ponthatárokat, így segítve elő a felvehetők számának növelését. Olyanok fognak diplomát kapni, akiknek a hídja az első teherautótól leszakad, érvelt a rektor. Nem lehet ilyen voluntarista módon megtervezni a felsőoktatást, mondván, ezen a területen hiány van, ezért megemelem a rendszerbe bejutók számát. De vajon milyen tudást hoznak magukkal azok a diákok, akik a mesterségesen leszorított ponthatár révén nyernek felvételt az egyetemre? Ez pontosan olyan, mint amikor plusz pontot kap a szociálisan rászoruló felvételiző, mert nem tehet arról, hogy szegénységbe született. Nem akkor kell segíteni, amikor elégtelen tudással be akar jutni egy felsőoktatási intézménybe, hanem akkor, amikor még lehetősége lenne rá, hogy megszerezze a sikeres felvételihez szükséges tudást. A minőségi oktatás persze lényegesen több pénzbe kerülne, s ez az, amit a kormány nem tud, nem akar vállalni.

- Jó megoldásnak tartja a szakminisztérium ötletét, a középiskolai reál tantárgyak összevonását?

- Ami az egységes természettudományos világkép igényét illeti, hasonlóval már Németh László is kísérletezett középiskolai tanár korában, s nem is sikertelenül. Csakhogy ő nem a szaktárgyak megszüntetésével próbálkozott, hanem egy olyan szemléletre való neveléssel, amely szerint a természettudományos tárgyak között sokkal mélyebb összefüggések vannak, mint ahogy azt korábban feltételezték. Sokkal inkább igaz ez napjainkra, amikor lehetetlen biológiát kémia vagy pszichológiát biológia nélkül tanítani. Egyik szaktudomány sem művelhető egymagában. Csakhogy ebből nem az következik, hogy nincs helye a szaktudományoknak, hiszen pontosan az a lényeg, hogy az egyes diszciplínák belülről kezdték kitágítani határaikat, és fedezték fel az érintkezési felületeket a társtudományokkal. Valószínű, hogy a reáltárgyak összevonásának ötlete nem is természettudósok, hanem inkább közgazdászok és pénzügyminisztériumi alkalmazottak fejéből pattant ki. Ők ugyan még nem mondják, hiszen az túlságosan irritáló lenne, de tudják: ha ezt sikerül átvinni, akkor még olcsóbb lehetne a középfokú oktatás. Hiszen kevesebb tárgy lenne, azokhoz pedig elég kevesebb tanár is. Csak remélni tudom, hogy az ötletgazdák nem lesznek már abban a helyzetben, hogy döntsenek a módosítás bevezetéséről abban az időpontban, amikorra ezt tervezték.

- Meddig halogatható még a kérdés megválaszolása, hogy mennyiségi vagy minőségi képzés kell-e a felsőoktatásban?

- Ez az alapdilemma. A bolognai rendszer mellett érvelők szerint a modell pont arra szolgál, hogy akik tényleg magas fokú tudást akarnak szerezni, azok menjenek végig a lépcsőkön, akár a doktorképzésig is. Utóbbival azonban néhány jelentős, mégis agyonhallgatott probléma van. A magyar doktori iskolákból kikerülők nagyobb része nem kap munkalehetőséget, a hazai tudományos élet nem tudja felszívni a minőségi képzésben részesülteket. Ezért aki csak teheti, elmegy külföldre. Lenne egy másik lehetőség: elmenni tanítani. Csakhogy ezt a rendszer szinte teljesen lehetetlenné teszi, mert a doktoranduszok - hacsak nem pedagógiából készülnek disszertációt írni - nem a tanárképző mesterszakokról kerülnek ki. Azaz, ha már olyan "könnyelműek" voltak, hogy tudományra adták a fejüket, bizony nem taníthatnak. Az elmúlt években egy olyan tradíciót vertek szét a döntéshozók, amely a magyar oktatásügy legnagyobb vívmánya volt. A tudós tanárokat száműzték a középfokú oktatásból. A 19. századtól szinte egészen a rendszerváltozásig akár akadémikusok is taníthattak középiskolában. Ez nem az ő leminősítésükről, hanem a középszintű oktatás felemeléséről tanúskodott. Nem gondolom, hogy az 1850-es évek Nagykőrösét kellene követendő példának tekintenünk - amikor is Arany Jánossal együtt csaknem tucatnyi akadémikus tanított az ottani gimnáziumban -, de meg vagyok róla győződve, hogy a magyar közoktatás csak legjobb hagyományaink folytatásával válhat ismét világszínvonalúvá.