Balczó Bandiról tavaly az is kiderült, hogy egyben a Legjobbak Legjobbja. Hogy az Év Sportolója ötvenéves történetében neki jutott a legtöbb pont: egészen pontosan kilencven. Első tehát Balczó. Balczó mindig első, s ez valahogy úgy alakult, hogy egy idő után már akkor is első volt, amikor valójában második vagy harmadik. Hozzá lehet ehhez szokni? (Kérdezzük ismét.)

- A múlt megkötött, mint a beton, már nem lehet simítókanállal babrálni rajta, változtatni, formálgatni - mondja Balczó, mintegy válaszként fel sem tett kérdéseinkre. - Már csak a józan belátásnak van tere. Aki ezt akarná valamiképpen befolyásolni - az én macskám szebb, mint a ti kutyátok! -, az gondolkodási önfertőzés volna. Persze, nem tagadom, ezt az egészet az ember kicsit misztifikálja, hiszen e nélkül nem lehet a dolgokat a "helyükre tenni". Van azonban nekem egy idevágó történetem, a csapdi kútásó esete. Talán ez illik ide a legjobban.

(Bandi tehát elmondja nekünk a csapdi kútásó történetét.)

- Az én kútásóm a csapdi kiscsapatban focizott, s egyszer az egyik bajnoki meccsen kapott egy jó labdát a tizenhatos tájékán. Remekül lábra jött a labda, elkapta a negyvennyolcas cipőjével, s puff, be a vinyóba. Gól. Mindenki ünnepelte; ilyet a legnagyobbaktól is ritkán látni. Ezzel a góllal nyerték meg a mérkőzést. Azt mondta nekem a kútásó: Balczó úr, én ezek után olyan boldog voltam, hogy egyik kocsmából a másikba szédelegtem, mindenki engem ünnepelt, azt sem tudom, hogy' jutottam haza, de soha többé nem mentem ki a pályára. Minek? Ilyen gólt úgysem tudnék rúgni még egyszer. No hát, valahogy én is így voltam. Amikor "megkaptam" az ötödik egyéni világbajnokságot, valami leállt bennem, Megérkeztem. Több nincs. Bárki le akar hagyni, éveket kellene még versenyeznie. Hová menjek? Merre? Meddig? Ahogy mondják: előttem senki, mögöttem száz indián lohol... A kútásó arra a gólra volt kalibrálva. Én az öt világbajnokságra. Ilyen egyszerű.

(Innen már nem szakítjuk meg Balczó Andrást. Eddig sem tettük.)

- Adynak van egy ilyen sora: "Akarásomat elakartam..." Elakartam - elfogyasztottam. Én harmincöt éves voltam, amikor abbahagytam a versenyzést. Az a nagy ambíció, ami bennem volt, más területre már nem terjedt ki. Csak arra, hogy a sportágban tevékenykedjem tovább. De ez nem adatott meg, mármint a méltó munka. Vártam, egyre csak vártam, mások talán még azt is gondolták, hogy megalázkodtam, én azonban tudtam, hogy nem (noha mások - sokan - tényleg meg akartak alázni). Egyszerre azonban elfogyott a türelem, ledobtam a szolgaságot... De ezt tudhatják mindazok, akik a Küldetés filmet látták, s azok, akikkel alkalmam volt az elmúlt évtizedekben találkozni, és bizony elég sokan voltak. Mondhatnám arra a bizonyos szűk tíz esztendőre, hogy kidobott idő volt, de nem mondom, mert nem érzem annak. Talán az a tíz év kellett ahhoz, hogy végül is kapjak egy élethivatást magamnak: elmondani az embereknek, amit megtapasztaltam; versenyzőként, emberként, versenyző emberként. Hiába vádoltak ezzel: igazából soha nem voltam sértett ember. Számomra a tattersali trágyadombnál minden "magas" pozíció csakis lejjebb lehetett. Igen, ez talán kompromisszum volt, de nem megalkuvás.

(Most azért közbeszólna az ember. Vajon nincs ebben így utólag... csipetnyi önsajnálat? Az sem volna szégyen, persze. Nem szólunk közbe.)

- Sokan jártak úgy velem kapcsolatban, mint a kőműves, amikor forró téglát dobnak neki. És én dobtam a forró téglát. Azzal, amit csináltam, ezzel a, sokak szemében megalázó, belovaglósdival. Habár még onnan is ki akartak piszkálni; valamiért annyira féltek tőlem, ők tudják, miért. De mindezen túl vagyunk, régen túl vagyunk mindenen. Ma már csak emlék. (S nem varázslat.) Az emberek hajlamosak beleképzelni magukat mások életébe. A többség szemében én az a Balczó vagyok, akinek volt egy versenyzői és van egy versenyen kívüli (azon túli) élete. Nem tudhatják, hogy nekem versenyzőként is két életszakaszom volt. Volt az a Balczó, aki megnyert öt egyéni világbajnokságot - és volt az, aki rátett erre a szakaszra még három évet. De az már nem ugyanaz volt, aki annak előtte. A csúcson én 1969-ben voltam, amikor a pesthidegkúti repülőtéren, ezrek együttfutásával, célba értem. Szó szerint is célba értem. Ha volt ilyen célom (öttusában a legjobbnak lenni), ezzel elértem. Innen már csak a lendület vitt tovább. Már nyögve, szuszogva nyomtam az utolsó éveket. A müncheni olimpiai győzelmem kicsit olyan volt, mint amikor Prost az egyik Forma-1-es futamon betolta autóját a célba. Talán vannak még, akik emlékeznek erre. Abban az időben történt, amikor szigorúan meg volt szabva, hogy mennyi üzemanyaggal kell lefutni egy-egy versenyt. A francia Prost kocsija végleg leállt a cél előtt néhány méterrel. Lehetetlen helyzet. Ám a fickó kiugrott, és áttolta a célvonalon a gépét. Győzött! Én is valahogy így éltem át a saját müncheni győzelmemet. Valójában az üzemanyag már elfogyott, de képes voltam még egy utolsó nagy erőfeszítésre.

Ami pedig a misztifikációt illeti: aki nem fedezi fel azt, hogy minden jó, amiben része volt, Isten ajándéka az ő számára, eltéved a világban, s többé nem tud lényeges kérdésekben eligazodni. Azok a sikerek, amelyekben én részesültem, felelősséget rónak rám, kényszerítés nélkül is kényszerítve éreztem magam arra, amit Pál apostol így mondott: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Tudom, hogy mindig az Isten osztja ki az érmeket (meg a századik helyet). Ő dönti el, hogy ki fog nyerni, de én mondhatom el magamról, hogy az öttusasportban - vagy az Év Sportolója sorozatban, vagy a közvéleményt megszavaztatva - én részesültem a legtöbbször a nyerés kegyelmében. Miért én kaptam mindezt? Nem tudom. Csak azt, hogy ez mekkora felelősséggel jár együtt. Ezt pedig nem lehet lepasszolni.

(Talán titkot árulunk el, talán nem: a sportágban - öttusa - mindenesetre elterjedt a hír, hogy Balczó ebben az évben megkaphatja a kétségkívül egyik legtekintélyesebb s legnagyobb anyagi elismeréssel együtt járó Prima Primissima Díjat. Pontosabban: megkaphatta volna! Ha elfogadja a jelölést. De nem fogadta el. Balczó hangsúlyozottan nem akart tüntetni ezzel a visszautasítással, egyszerűen csak úgy érezte: nem illik bele a felfogásába. Nem illik bele abba, ahogy ő a világról gondolkozik. Az ő világában a díjakat nem kapják, ott megharcolnak, küzdenek, versenyeznek érte. Vitatkoznánk persze, netán az általa is gyakran emlegetett "alázatról" megkérdezve.)

- A legkényelmesebb fegyverük a "huncutoknak" - amit szívesen rántanak elő, amikor másokat fegyelmezni szeretnének - ez a szinte varázsszóként használt "alázat" szó. Amikor annak idején valakinek, egy papi embernek arról panaszkodtam, hogy mennyire nincs kedvem elmenni a Parlamentbe, átvenni a Nemzet Sportolója címet, azt mondta nekem: de Bandi, gondoljon az alázatra. Meghökkentett. Hogy jön ide az alázat? Mert én úgy éreztem: nekem nem szabad megtennem azt, hogy kézfogással hitelesítsek olyan embereket, akikről látni, hogy nem a nemzet ügyét szolgálják, akik - így lehet fogalmazni - a pénzvilág urainak magyarországi strómanjai. Mert igen, ha a kormány a saját zsebéből adta volna össze, amit a Nemzet Sportolói megkapnak, akkor természetesen azt sem fogadhattam volna el. De mi a tízmillió magyarnak pénzéből, adójából kaptuk-kapjuk ezt a pénzt! A kézfogás viszont több, mint valamiféle köszöntés. Az bizony, jóváhagyás, egyetértés, azonosulás. És nekem ezt nem volt szabad megtennem.

Életemben sokszor kellett olyan döntéseket hoznom, amikről tudtam, hogy nagyon sok ember nem fog egyetérteni velem, nem is érti talán. De egy idő után - lehet, hogy csak évek vagy akár évtizedek után - mégis megértik, hogy miért kellett akkor így tennem. Kicsit olyan helyzetben érzem magam, mint amikor valaki nagy tömegben feláll egy sámlira vagy hokedlire. Ilyenkor az illető több emberre lát, és viszont: rá is több embernek van rálátása. Én úgy fogom fel az életemet, hogy Isten egy hokedlit tolt alám, tehát valahogy kilátszom a tömegből, és tudom, hogy ez óriási felelősség, amivel lehet élni, és visszaélni. Ezért aztán a döntéseim nem olyan könnyen születnek meg, mint az, hogy kiflit veszek vagy zsömlét.

(Pedig, valljuk be, milyen nagyok vagyunk ebben mi, emberek: "megdumálni" magunkat. Hogy valami éppen úgy van jól, ahogy... nekünk kényelmes, előnyös, ahogy "szeretnénk", ha lenne, de még egy kicsit aggályoskodunk, lóbáljuk a retikült, aztán mégis bólintunk. Jobb bent, mint kint. Jobb kapni, mint elutasítani stb. Végül is, az egész életünk erről szól. A "modus vivendi" a kulcsszó - a megélhetési mód! Illetve: módszerek a túlélésre, így is lehetne mondani. Mi a célravezetőbb? A saját eszközeiddel küzdeni, vagy a mások [a külvilág] által rád kényszerítettekkel?)

- Önfelmentés terén mindannyian óriási képességekkel rendelkezünk. Önbecsapásban vagyunk a legnagyobbak. A Biblia azonban kimondja: szegülj ellene a Gonosznak, és elmenekül előled. Ezt mondja Jézus. Van egy olyan ószövetségi jövendölés Jézusra vonatkozóan: ok nélkül gyűlölik... Maga Jézus is azt mondja a tanítványoknak: ha a világból valók lennétek, akkor szeretnének benneteket. De nem e világból valók vagytok. Itt van ez a gyakran emlegetett "modus vivendi" is. Az ember talán önmagát ismeri legkevésbé, más emberhez, a külvilághoz mindig jobb szimata van, mint saját magához; a legnagyobb meglepetések mindig saját magával kapcsolatban érik. Az a gyanúm, hogy kicsivel mindig jobbnak gondoljuk magunkat - illetve sokkal jobbnak! -, mint amilyenek valójában vagyunk. Nem meglepő! Az ember természetéből fakad, hogy szeretné jónak látni magát. Ahogy azonban az idő halad, s megpróbál ellene szegülni a gyengeségeinek, akkor kénytelen megtapasztalni, hogy gyengébb, mint gondolta. A magunkban való folyamatos csalódás alapélményünk. De e nélkül nincs előrejutás.

(Emlékezzünk vissza - s éppen most, egy újabb olimpia idején -, hogy a magyar sporttörténetben senki olimpiai bajnoki győzelmét nem akarta annyira a közvélemény, mint Balczó Andrásét 1972-ben. És arra is mindenki válaszolni tudott: miért szeretné annyira, hogy olimpiai bajnok legyen [egyéniben is, végre!] - hát, azért, mert megérdemli.)

- München kapcsán sokan emlegették nekem a félelmet. Hogy vajon nem féltem-e... a kudarctól. Attól, hogy nem sikerül. De hát éppen erről van szó! A félelemről, illetve annak elkerüléséről. Akkor lehet nem félni, ha az ember le tud mondani a nyerésről, amire pedig annyira vágyik, ez paradoxon, de nagy igazság, mert az emberre a nyerési vágy olyan nagy hatással van, hogy elvonja figyelmét a lényegről, arról, ami a pillanatnyi tennivaló, nem teszi meg, ami szükséges, pedig mindig csak arra kell összpontosítani, a többi megindul magától. Emlékszem, Mexikóban és Münchenben is volt a vívás során egy-egy pillanat, amikor kész voltam, amikor teljes lelki görcs kötözte a karom, Mexikóban még nem tudtam azt mondani magamnak, hogy nem érdekel, ezért aztán erőlködtem tovább, gyötrődtem, csikorogtam: legyűrt a kudarctól való gyávaságom, Münchenben viszont éppen a gyávaságtól való félelem bátorított fel. Mert mindig úgy kell versenyezni, hogy a végén bármivel vádolhassa magát az ember, csak azzal ne, hogy gyáva volt, ez a mottó.

A müncheni stadionban húsz percnek kellett eltelnie Onyiscsenko feltűnése nélkül, hogy győztesnek tudhassam magamat, ez a húsz perc a tétlenségre kárhoztatott ember várakozása volt, hiszen a győzelem érdekében ekkor már nem tehettem semmit, kínos húsz perc volt, de abban, hogy leráztam magamról a nyerésvágy görcsét, ez a befejezetlenség is benne volt. És lényeges volt az is, hogy tudtam, nem szabad a célba érés után a hordágyra nyomni magamat, mert a rosszullét akkor kezdődik, s az én egyetlen feladatom ekkor már ez volt: talpon maradni... És aztán húsz perc ötvenhárom másodperc múlva minden nyomás megszűnt, levették rólam azt a roppant felelősséget, amit amiatt éreztem, hogy legalább hárommillió magyar ember öröméért (vagy bánatáért) vagyok felelős.

(Bandi, Isten éltessen sokáig!)