Most még a legpesszimistábbak is úgy gondolják, hogy nem, hiszen az ébresztő túl harsány volt, annak is meg kellett hallania, aki hajlamos lenne továbbra is belemerülni egy álomvilágba, abba az álomvilágba, amely a magyar sportéletet évtizedek óta körülveszi, s amely a hagyományosan (?) jó olimpiai szereplések miatt lehetetlenné tette, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Most elhangzik ugyan a régóta kimondásra váró mondat, hogy Athén (Sydney, Atlanta, Barcelona?) aranyai elfedték - lehetetlenné tették - a magyar sportélet valóságos teljesítőképességének reális értékelését, de erősen valószínűsíthető, hogy ez késői ráébredés a valóságra, s önmagában kevés is a lényegi változtatásokhoz. A bajok ugyanis mélyebbek, általánosabbak és sokkal nehezebben gyógyíthatók, mint akár legelkeseredettebb pillanatainkban is gondolnánk. Általános népegészségügy, iskolai és szabadidősport - sorra át kell tekinteni az élsporthoz el-, illetve felvezető lépcsőfokokat. Évtizedek mulasztásairól van szó, és évtizedek is kevésnek bizonyulnak majd, hogy lényegi változások következzenek be e téren. (Feltételezve az azonnali változtatási szándékokat és a hozzájuk rendelt feltételeket!)

És mindez akkor is igaz, ha elismerjük, hogy a mai élsport szerkezete alapvetően megváltozott az utóbbi egy-két évtizedben (amely változás a tokiói olimpia óta érlelődött, vagyis legalább negyven éve); az eredmények egyre szignifikánsabb összefüggést mutatnak a befektetett erkölcsi és anyagi erőkkel (többnyire állami erőkkel, igen, s ennek kétségkívül legdrámaibb megnyilvánulása a kínai sport mostani teljesítménye; mert ennek alapján akár legyinthetnénk is, mondván: minden csakis az emberanyag választékán és a befektetés koncentráltságán - ami ilyen értelemben nem csak pénzt jelent - múlik). Ha pedig így van, akkor egy kis ország korlátozott lehetőségei eleve korlátokat állítanak fel, s ezen semmiféle, úgymond, "olimpiai hagyomány" nem változtathat.

De vajon ez felmentést adhat a magyar sportvezetés (és az állami sportirányítás) számára? Semmiképpen sem. De kétségkívül más dimenziókkal kell számolni a jövőben.

Miközben azért kéretik valamiről nem elfeledkezni (mindenféle magyar - olimpiai - kivagyisággal leszámolva): a magyar (él)sport még így is nemzeti teljesítményeink élvonalában van. Mit hogy ott van?! Még mindig vezeti a magyar teljesítményeket. Mert hol, milyen területeken tudunk ma három aranyérmet szerezni? Vagyunk-e Európában a tizenkettedikek, a világban a huszonegyedikek, úgy általában?

Összegezve azt kell mondanunk: Magyarország számára ez egy rossz olimpia volt, de jó, hogy most legalább tudjuk, amit tudnunk kell. És bizony kár, hogy már nem régebben.