A várakozás, mint minden nyári olimpiai játék előtt, most is hatalmas volt. A különböző tippelők különböző sikerekkel számoltak. Aztán kiderült, hogy az úgynevezett "magyar" sportágak némelyikében a "futottak még" kategóriában a helyünk. Érthető tehát, hogy megszólalt már sportvezető, politikus, sportoló, néző és mindenki, aki nem akarta elhinni, hogy az 1896 és 2004 között összesen 157 első helyezést megszerző Magyarország - miközben az 1920-as és az 1984-es játékokon nem vehetett részt! - ma a szerény másod- vagy harmadvonalban található. De vajon miért? A megszólalók többsége azonnal a pénzről beszélt, ami érthető, hiszen anélkül nincs sportpálya, edzőterem, külföldi felkészülés és tisztességesen megfizetett sportoló, illetve edző. De csak ez lenne a gond?

Ha a pénzt tekintjük, akkor valóban elmondható, hogy Magyarország nem tartozik azon országok közé, amelyek az éves költségvetésükből igazán jelentős összegeket fordítanak a sportra. Ám azok közé sem, amelyek számára fontosabb egy sportpálya megmentése, mint annak a helyén egy lakópark felépítése; a valamikori sportegyesületek fennmaradásának a segítése; egy világviszonylatban is élenjáró főiskola (később egyetem) önállóságának - már csak a speciális képzés okán is - megtartása. (Hogy ne beszéljek rébuszokban: TF!)

Mint oly sokszor, a történész a múltba néz, de nem azért, hogy keseregjen, hanem hogy annak példáin elgondolkodva próbáljon meg a jövőre vonatkoztatható tapasztalatokat leszűrni. Érdemes lenne sportvezetőknek és politikusoknak a kezükbe venni a Magyar Törvénytárat, és az 1921. évi törvénycikkek közül tanulmányozni az LIII. törvénycikket. A testnevelésről szól. Majd kilenc évtizeddel a megszületése után is például szolgálhatna. S hogy miért? Mert mindenki számára elérhetővé kívánta tenni a testnevelést és a sportot. Támogatta a sportcélú civil szervezeteket, előírta az ezer főnél nagyobb üzemek, gyárak számára a sportpályák, uszodák építését, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium költségvetésében a testnevelés céljára önálló fejezetett nyitott. Országos Testnevelési Tanácsot hívott életre - szakemberekből -, és igyekezett minden módon népszerűsíteni a sportot. S mi kellett ehhez? Közös akarat. Meg olyan formátumú politikusok, mint Bethlen István gróf és Klebelsberg Kunó gróf, akik megértették, hogy a testedzés a nemzet számára elengedhetetlen, az összetartozás sajátos kifejező eszköze s egyben népegészségügyi kérdés is. Az ipari és középiskolákban folyó testnevelés, a katonai előképzésnek tekintett leventemozgalom, a középiskolák rendszeresen megrendezett bajnokságai tízezreket mozgattak meg, és nem csak átvitt értelemben.

A trianoni békediktátum által erősen korlátozott létszámú honvédség tisztjei és tiszthelyettesei mindennapi életének a részét képezte a sport: lovaglás, úszás, vívás, lövészet, sízés, korcsolyázás - és a sort folytatni lehetne. A Magyar Királyi Honvédség önálló képző intézménnyel bírt. Tisztek és tiszthelyettesek tucatjai végezték el a M. kir. honvéd sportoktatói tanfolyamot, amely később M. kir. "Toldi Miklós" honvéd sporttanár és vívómesterképző intézetként működött. Egykori parancsnokai, Rády József, Novakovits Béla, Béldy Alajos, Kölley Ernő, Somfay Elemér kitűnő sportemberek és sportvezetők voltak. Az ott végzettek közül nem kevesen lettek megaláztatások után és ellenére is az 1945 utáni magyar sportélet kiemelkedő tudású edzői. S ugyanez volt elmondható a Lovagló- és Hajtótanárképző Iskoláról is, melynek egykori tanárai és diákjai a magyar öttusasport, a lovassport, a fogathajtás nemzetközileg jegyzett edzőivé váltak. A magyar sport a két világháború közötti időszakban lerakott alapoknak köszönhetően építkezhetett 1945 után is. Azok a "régiek", akik maradtak és maradhattak - Jekelfalussy György, Bay Béla, Rády József, Hatz József, Tóth Béla, Mindszenty János, Sír József -, hosszú évekig a legsikeresebb edzők, sportvezetők voltak.

Ma a honvédségnek - amely egykoron a magyar sport egyik legbiztosabb "támasza volt - nem hogy önálló sportoktató-képző intézete nincs, de saját egyesületei is alig. Tornatermek, uszodák, sporttanfolyamok - nem! De raliversenyek támogatása, gulyáspartik, honvédelem napi bemutatók - igen...

A testnevelő tanárok képzése és továbbképzése látványosan visszaesett. Ma a rekreációs kurzusok az "igaziak". Az edzői továbbképzések és tanfolyamok elhalnak, a sportpályák bezárnak. Hány iskola működik még tormaterem, uszoda, sportpálya nélkül? Van-e atlétikai oktatás, ami szinte minden sport alapja? Anno a "gróf" - ahogy egykoron Klebelsberget a kortársai nevezték - elérte, hogy kultuszminisztersége alatt a magyar költségvetés megközelítőleg tíz százaléka az ő tárcájánál "jelentkezzék". Oktatás, sport, kultúra, tudomány - a téren a mai napig senki sem volt képes annyit és olyan színvonalon produkálni. Ő és szellemi társai felismerték, hogy a kis nemzetek számára a tudás a legfontosabb dolog, amelyet a szellem és a test erejének közös művelésével lehet a legmagasabb fokra emelni. S ehhez megadtak minden megadhatót.

Európa egyik legelismertebb szakmai intézményévé vált az 1925-ben alapított TF. BEAC, MAFC, TFSE, SZEAC, DEAC - az egyetemek, főiskolák sportklubjai bajnokok tucatjait nevelték ki. Mára mindezek szinte eltűntek. Politikai megrendelésre kidolgozandó sportstratégiák víziói, meddő viták és várakozás: erre futja napjaink Magyarországán, ha a sportról van szó. Elmaradt, félbehagyott sportberuházások, halálra ítélt sportpályák, megszűnő sportegészségügyi intézmények, kutatástól elvont pénzek - ez a valóság. És természetesen vannak önmagukat menedzselő sportirányítók, teljesítményt felmutatni képtelen szervezők és a gyakorlatban a sport számára megfelelő anyagi támogatást nem nyújtó politikusok. És persze sok utazó, aki fürödni szeretne egy kicsit a sportolók sikereinek a fényében.

A sikerhez azonban feltételeknek kell(ene) teljesülni: mindennapos testnevelés, sportpályák és eszközök, képzett tanárok, felkészült edzők és a sikerért sokat vállaló sportolók. S vajon lesznek-e? Rádöbbennek-e vajon az illetékesek arra, hogy a sport nemcsak a nemzeti összetartozás fontos eszköze, de az egészséges nemzet létének is meghatározó eleme. Egykoron a döntéshozók felismerték ezt. 1921-ben egy megcsonkított, megalázott nemzet szinte a nulláról kezdett építkezni. S az eredmény? 1936-ban kiugró siker a berlini olimpián s előtte is jelentős eredmények szinte minden sportágban és minden versenyen, 1938-ra az európai nemzetek között a gazdasági mutatókat tekintve az első harmadban.

Szellemet, erkölcsöt, erőt egyesíts! Így szól a TF (ma a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara) egykor választott "jelmondata". Nem lenne érdemes nemzeti szinten is erre az álláspontra helyezkedi? Talán még akad belőle valamennyi, s nem fogyott el mind a "nagy rendszerváltoztatás" során.