A köztársasági elnök szavaival furcsa kontrasztot mutat az a gyakorlat, amelyet reggeli kocogásaim során nemegyszer tapasztalok: a derék polgárok által négy külön tárolóba gyűjtött műanyag-, üveg- és egyéb hulladékot a szállítók szépen összeöntik egyetlen nagy rekeszbe, majd az egész szállítmány útnak indul a szeméttelepre. Ily módon sok esetben az elkülönített gyűjtés csak "népnevelő" célzatú. Amúgy is elgondolkodtató, hogy talán nem a gombhoz kellene varrni a kabátot. A gyűjtés átgondolása helyett tán a pazarlás megakadályozása lenne a célszerű - hiszen ideális esetben az élet központi eleme nem lehetne a fogyasztás. Hogy ideje összehúzni a nadrágszíjat, azt jól mutatja a tény: az emberiség 1950 óta többet fogyasztott el a planéta természeti kincseiből és erőforrásaiból, mint előtte, az ismert korokban összesen. Továbbá ha az ezredfordulón tapasztalható környezetszennyezést és energiafelhasználást vesszük alapul, akkor 2050-re pontosan kettő Föld méretű bolygóra lenne szükségünk, hogy a mai életszínvonalunkat fenntarthassuk, és elférjen a szemetünk. Értelemszerűen ez lehetetlen.

Sokan mégsem a probléma gyökerét keresik, hanem egészen perverz álmegoldásokat kínálnak: a harmadik évezred hajnalán visszatértek az egykor túlvilági megváltást pénzért ígérő búcsúcédulák. Vagyis teljes iparág épült arra, hogy kiszámítsák a cégek szennyezését, majd azt bizonyos összeg ellenében "megváltásra" kínálják nekik. Mondjuk úgy, hogy az illető vásárol fél hektárnyi esőerdőt, megóvva azt a kivágástól. Ily módon mindenki "boldog": az erdő ezen elhanyagolható kis szelete megmarad, a cég profitot realizál, ami pedig a legfontosabb, a büszke vásárló ugyanúgy károsíthatja környezetét, mint eddig. Csakhogy a búcsúcédula itt is hamis. A Föld környezeti állapota változatlanul romlik, napjainkra gazdaságilag mérhető szinten. Ma még "csak" a nemzetállamok össztermékének egy-két százalékát viszi el a védekezés, de ez a szám még a mértéktartó ENSZ-előrejelzések szerint is két számjegyűre kúszhat fel három évtizeden belül. Ugyanakkor egyes lelkes kutatók vélik, az Egyesült Államok éves hadi kiadásainak harmadrésze elég lenne arra, hogy kioltsuk a bolygó fő környezeti veszélyforrásait, és elinduljunk a fenntartható élet felé vezető úton.

Hogy egyelőre rossz az irány, azt hűen jelzi: a búcsúcédulát áruló cégek jól működnek. A patagóniai pampa néhány holdját vagy egy kisebb indiai mangrovemocsarat tízezer forintért mérnek, de egy brit cégnél lehet vásárolni elefántok vándorlási útvonalául szolgáló "folyosót" is. Argentínában is felvásárolhatjuk a legszebb területeket, sőt, a gyermekek számára internetes cégek kínálnak megvételre akár csak pár négyzetméternyi esőerdőt is - a zsebpénzből is telik rá... Itt a szép új világ: mindennek ára lett.

Valóban könnyebbnek tűnik fizetni pár ezer forintot, mint letenni a terepjárót és kerékpárra ülni, netán tudatos életmódot folytatva megválogatni, mit és hol vásárolunk - a hazait részesítve előnyben, hiszen ezáltal a mi munkahelyeinket, áttételesen a kultúránkat őrizzük. És ami még fontosabb, ha nem messziről, természetkárosító módon ideszállított árut rakunk a kosárba, azzal jobban óvjuk unokáink környezetét, mint virtuális erdővásárlással. Ez még matematikailag is megéri, akkor is, ha a honi áru pár forinttal drágább - hisz így nem kell a tönkrement hazai termelő segélyezésre költeni.

A jó példáért nem kell messzire menni. A minket manapság sok jóval nem kényeztető Ausztriában a vásárlási szokásokról szóló idei jelentések alapján a fő szempont, hogy az árucikk hazai legyen, a második pedig, hogy a környezetet óvó társaság gyártsa. Valóban, ott magasabb az életszínvonal - talán éppen azért, mert nem engedtek csődbe menni annyi osztrák termelőt és vállalkozót. Azt a Dániában még ma is élő szokást is meg lehetne honosítani, hogy a fiatalok családjai hétvégenként elmennek vidékre, bevásárolnak a termelőknél, időközben pedig megismerik a természetközeli, arra ügyelő életformát. Érdekes módon ezek az emberek soha nem vásárolnak búcsúcédulát.