Csak most sajnálhatjuk igazán, hogy Bajnai nem rögtön fejlesztési és gazdasági miniszterként kezdte pályafutását a II. Gyurcsány-kormányban, mert elődjének elődje, bizonyos Kóka János még egyáltalán nem ismerte fel a helyes utat. Sőt, Pannon Pumának látta, illetve akarta láttatni a csődöt, azt, hogy a balliberális kormány regnálása alatt évről évre csökkent a foglalkoztatás.
Amit a nagy elődök Pannon Pumának láttak, az nem más volt, mint kéttucatnyi - kivételezett helyzetű - multinacionális nagyvállalat virágzása, s közben vagy kétszázezer hazai kisvállalkozás mindennapos haláltusáját vívja a túlélésért, jobbára sikertelenül. Tavaly például negyvenezernél is több vállalkozás "dobta be a törülközőt", 2006-ban ennél is több. Ha csupán ezeket a számokat beszorozzuk kettővel-hárommal, azt kapjuk, hogy két-háromszázezer ember vesztette el állását, megélhetését. Ha pedig ezt is beszorozzuk hárommal-néggyel - a gyermekek, közvetlen családtagok számával -, akkor látjuk, hogy csaknem egymillió ember sorsa fordult rosszra.
Az elbocsátások nyomán szörnyű dolgok erodálták a társadalom mikrosejtjeit: fizetésképtelenség, nyomor, éhezés, árverezés, családok szétesése. Ma Magyarország egyhatodán, az ötszáz legelmaradottabb településen a gyermekek harminchét százaléka úgy nevelkedik, hogy a családban egyetlen kereső sincs.
Minden jó, ha a vége jó, Bajnainak most valami feltűnt. Nekem erről a volt válogatott kapus, Szendrei József története jut az eszembe. Amikor a Cádiz edzőjét kirúgták, egy újságíró kopogtatott be a klubházba, s kérdezte az elnököt: miért tetszett kirúgni ezt a derék mestert? "Én!? - felelte az elnök. - Nem én rúgtam ki. Az eredmények..."