A gond ott van, hogy a piacgazdaságnak megvannak a maga szabályai, amelyeket az elvtársak akkor sem hághatnak át, ha nagyon szeretnék. Mert ez a dög akkor nem működik. Ahhoz, hogy rendesen nőjön, mint tizenéves kamaszkölykeink, táplálni kellene energiával. Fejlődésének pályája pedig csak akkor szavatolható, ha meg tudjuk tervezni legalább tíz évre előre, hogy mennyi energiát fog felemészteni. Csak ekkor beszélhetjük rá a befektetőket a pénzük beruházására. Vegyünk például egy külföldi nyugdíjalapot, amely a tíz, húsz vagy harminc év múlva nyugállományba vonulók megtakarításaiból szívesen építtetne nálunk erőművet, ha szavatolni tudnánk neki a megfelelő gazdasági környezet állandóságát. Éppen ez az, amit nem tudunk. Nem tíz évre, még fél évre sem. Csak annyit tudunk, hogy valahonnan majd csak lesz áramunk, de valószínűleg aranyárban.

Az orosz gázellátás, amelyre most építeni tudunk, egyre remegőbb lábakon áll. A Gazprom az utóbbi tizenöt évben egyetlen geológiai expedíciót sem szervezett a nyersanyagmezőkre, a szovjet idők lelőhely-statisztikáira pedig nem venne mérget egyetlen szakértő sem. Ráadásul a jövő mezőinek fejlesztését és az oda vezető infrastruktúra kiépítését is hanyagolták. Márpedig annak a korszaknak vége, hogy csak ledugjuk a botot, és jön a gáz. Annyi viszont bizonyos, hogy a nyugat-szibériai mezők készletei, ahonnét jelenleg a nyersanyag jön, 2011-12 után látványosan apadni kezdenek.

A térség leggázfüggőbb országának, Magyarországnak az egyetlen kiutat egy a paksihoz hasonló kapacitású atomerőmű megépítése jelentené. Ehhez viszont négy-öt milliárd dollár kellene, miközben a befektetők csak bizonytalanságot látnak. Meg olyan riasztó terveket, mint a Robin Hood-adó, amikor az energiaszolgáltatók hasznát lefölözi a kormány szociális célokra. A keletkező alamizsna nem old meg semmit, viszont kevesebb pénz lesz a fejlesztésre, akkor meg a dög nem működik.