"Intoleránsnak lenni nehéz. Ha megegyezünk az ép észben, akkor a hülyeség például nem tolerálható" - mondta 2000-ben Esterházy Péter a Tolerancia Díj átadásakor. Szeptember 20-án, délután igyekeztem gyakorolni a jót, felebarátaim feltétlen szeretetét, ezért elhatároztam, hogy nagyon toleráns leszek, toleránsabb, mint E. P. mester, mert - legyőzvén a bennem olykor föl-fölhorgadó indulatokat - még a hülyeséget is tolerálni fogom.

Az MSZP honlapja élőben közvetítette a gyurcsányi charta teljes műsorát, és én nem mozdultam a monitor elől. Az összes beszédet türelmesen meghallgattam, mindent toleráltam, gonoszkodó megjegyzés nem hagyta el ajkam, bár például Iványi Gábor lelkész úr gondolatfutamait a turulról és a keresztény egyházak antiszemita velleitásairól némi hümmögéssel kísértem.
A prófétaszakállú lelkészt hallgatván megértettem, hogy nemcsak intoleránsnak lenni nehéz - amint E. P. mester tanítja -, hanem toleránsnak is. A próbát kiálltam, a további hümmögést hamar magamba fojtottam, s mire miniszterelnök urunk lépett a pulpitusra, az intolerancia röpke kísértése már rég elillant.

A kormányfői prédikációban a kölcsönös megértésről, a szeretet köztársaságáról hallhattunk magvas gondolatokat, s különösen felemelő volt, amikor azon szándékát osztotta meg velünk, hogy a magyarság fájának nem csak a virágait, a leveleit is öntözni óhajtja. A retorikai csúcspontra azonban akkor kapaszkodott föl, amikor gyónással fölérő önvallomással fordult a téren összegyűlt hívei felé.
"Azt hiszem, volt, hogy tévedtem. Gyanítom, nemegyszer hibáztam. De azt hiszem, hogy soha bűnbe nem estem" - szólt a nép szerény szolgája, s bizony könnybe lábadt a szemem. Fútta a szél a nemzetiszín vásznakat, zúgott a taps, s éreztem, kivételes pillanatnak lehettem tanúja. Mintha angyalok suhantak volna át a téren...

Az Újtestamentumban, a zsidókhoz írt levélben olvassuk Jézusról, hogy "hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve" (Zsid. 4, 15). Amit tehát miniszterelnökünk közölt velünk, az igazi teológiai nóvum: nemcsak Jézus volt bűn nélkül való, hanem népünk tiszta lelkű szolgája is bűntelen, tehát például ama őszödi lelkigyakorlaton sem vétett a nyolcadik parancsolat ellen, mert ha vétett volna, most nem fedte volna föl lelke nagy-nagy titkát, a bűnbe-soha-nem-esést. Végtelen nyugalom áradt el bennem, néztem a képernyőn a sudár férfiú szelíd arcát, akit gonosz ellenei a hazugság bűnével vádoltak, szomjasan ittam szavait, mert olyan valaki beszélt, aki a bűnt kivéve mindenben hasonlatos hozzám. S arra gondoltam, szeretnék olyan lenni, mint ő, szeretném követni őt a tökéletesség embert próbáló útján, bár bűneim számosak.

Nem volt idő a további morfondírozásra, mert népünk bűntelen szolgája jézusi nyelven fordult a téren összegyűlt apostolaihoz: "Menjetek békével! Vigyétek a demokratikus Magyarország üzenetét!" Az áhítat véget ért, ki-ki útnak eredt, terjeszteni a rábízott igét.

Estefelé elővettem kopottas bibliámat, föllapoztam Máté evangéliumát. "Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket." Megnyugvással regisztráltam, hogy talán eleget tettem a jézusi intelemnek, hisz toleráns voltam, még E. P. mester örökbecsű tanítását is überoltam, néhány óra hosszat soha nem tapasztalt, nagydarab szeretet lakozott bennem. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ki ő. Mármint miniszterelnökünk. A hittanórán úgy tanultuk, hogy bizony a szentek is megbotlanak Krisztus követésének rögös útján. Olykor ők is bűnbe esnek, de úrrá lesznek botlásaikon. Népünk szerény szolgája viszont nem botlott soha. Tehát több, mint szent? Elhatároztam, nem ítélek, hogy ne ítéltessem. Egy biztos: megrendítő nap volt.