Őrjöngő szomszéd

Meg lehet-e szokni azt, hogy az embert minden második napon üvöltve küldi melegebb éghajlatra lépcsőházi szomszédja? Elfogadható magyarázat-e a rendszeres gyalázkodásra az illető kisebbségi komplexusa avagy zilált idegállapota? Hosszú távon vajon kit néznek hülyének az állandósult előadás csendes fül- és szemtanúi: a hangoskodót vagy a szitokáradatot csendben tűrő címzettet? És egyáltalán: mit tehet ilyenkor a sértett fél? Szóra sem tartja érdemesnek az idiótát, vagy jókora pofonnal adja tudtára véleményét? És mi van, ha a pofon után folytatódik a cirkusz? Előkerül a furkósbot? Esetleg feladja a harcot, és elköltözik otthonából a szitkokat elviselni már nem bíró lakó?

Létrehozva: 2008. szeptember 25., 06:48	nyomtat	küld

Nem egy hétköznapi belvárosi történet vetette fel e kérdéseket bennem, hanem az, ami szlovák-magyar viszony címszó alatt történik immár több mint két esztendeje. Milyen egyszerű lenne a helyzet kezelése, ha néhány évszázadot visszaaraszolnánk az időben. Sértett félként háborút indítanánk a büszkeségünkbe gázolók ellen, s a csatamezőn elégtételt vennénk. Vagy éppen elvéreznénk, de megadásra semmiképpen sem kényszerítenének. De mit tehetünk most, a gyönyörű jelenkorban, az Európai Uniónak nevezett valami kellős közepén? Milyen eszközzel adjuk agresszív kis NATO-szövetségesünk vezetőinek tudtára, hogy hol a határ? Mármint a tűrés határa, nem a hazáé.

"Nem tudunk mit tenni most, őszintén szólva" - nyilatkozta Göncz Kinga tavaly októberben a Benes-dekrétumok pozsonyi megerősítése után. Aki tud ilyen nyilvános külügyminiszteri megfogalmazásról a világ bármely részéről, szóljon. Nem tudom, mit oktatnak a különböző iskolákban diplomáciáról, de a fenti kijelentésnek már az idei tanrend valamelyik szemináriumán ott lenne a helye, mint klasszikus példája a "mit nem nyilatkozhat semmilyen körülmények között sem egy állam külügyminisztere" nevű alaptételnek. Nem vagyok benne biztos, hogy a pozsonyi nyilatkozatokra és gyakorlati lépésekre (lásd a magyarok által lakott dél-szlovákiai régió csökkentett támogatása, a magyar tannyelvű iskolák anyagi ellehetetlenítése, vagy a legújabb - Ceausescu Romániájának legsötétebb korszakát idéző - miniszteri intézkedés, amely szerint kizárólag szlovákul jelenhetnek meg a felvidéki földrajzi megnevezések a tankönyvekben) hatékony válasz lenne a nagykövet kiutasítása, illetve a diplomáciai kapcsolatok minden szintű befagyasztása, de az bizonyos, hogy jelen pillanatban Európa legpofátlanabb kormánya áll szemben a kontinens leggyengébb diplomáciájával.

Gyurcsány Ferenc - aki az egyetlen olyan magyarországi politikus, akit "meglepő módon" nem szidalmaznak Pozsonyban - nemrég egy Robert Ficóval tartott közös sajtótájékoztatón saját bőrén érezhette a hivatalos magyarellenességet, s önmagához képest erőteljesen védte azt a bizonyos mundért. Sólyom László a minap Pöstyénben, majd Nyitrán testközelből érzékelhette Ivan Gasparovic nacionalizmusát és a nyilvános államfői falazást Ján Slotának.

A magyar köztársasági elnök határozott válasza nem maradt el, talán éppen ettől a váratlan kiállástól gurultak ismét dühbe a pozsonyi soviniszták. Mindenki számára világos, hogy a szlovák hatalom magyarellenessége ellen nem lehet érvelni. Mint azt felmérések mutatják, az irracionális politikai magyargyűlölet már a gyerekeket is megfertőzte, az iskolák padjai mögül könnyen Slota leendő szavazóbázisa léphet elő. A magyar politikai elitnek egységes és folyamatos ostromot kell indítania az őrjöngő szomszéd ellen. Ha másért nem, legalább saját önbecsüléséért.

(Pataky István, Magyar Nemzet)