A Vulture alapötlete nem új, hiszen a világhírű konstruktőr, Paul McCready irányításával már az évized elején elkészítették és a napfényes arizonai sivatag felett sikerrel távirányították 22 kilométer magasra a Helios nevű, egyetlen szárnyból álló szerkezetet. Utasszállító-méretű szárnyát teljes egészében napelemek borították, amelyek árama kis villanymotorok közvetítésével forgatta 16 légcsavarját. Éjszaka kis részben akkumulátorokból kapott áramot, illetve motor nélkül lejjebb siklott, és hajnalban emelkedett vissza magasabbra.

A cég egyik, Odysseus típusnevű Vulture-változatának szárnyát viszont repülés közben N alakra is össze lehet hajtogatni. Ezáltal a szárnyakat borító fényelemeket oldalról akkor is éri a napsugár, amikor a Nap már alacsonyan jár a látóhatár felett, és nem felülről, hanem oldalvást süt a gépre. Ez különösen a sarkokhoz közeli vidékeken fontos, ahol az ottani tél idején a Nap alig emelkedik a látóhatár fölé. Az antarktiszi kutatóállomások például távol vannak a földi bázisoktól, és ott az Egyenlítő felett keringő műholdak adásai is nehezen foghatók.

A háromrészes szárnyon összesen kilenc kis villanymotorral és légcsavarral felszerelt Vulture N-szárnyát éjszakára ki lehet egyenesíteni, hogy csökkentsék az N-helyzetben a csuklópontoknál megnövekvő légellenállást. Kiegyenesítve a "keselyű" szárnyvégei közötti távolság 18 méteres lesz, s a számítások szerint a Vulture 25 km magasan szinte korlátlanul hosszú ideig is működhet.