Az eddigi berendezkedésen túllépett az idő, egy újnak azonban még nem értek meg az előfeltételei. Az államfő ezért nem is nagyon akarta kiírni az előre hozott választásokat. Heinz Fischernek igaza lett. Ezért az eredményért nem kellett volna az urnákhoz hívni a nagyérdeműt. Lelke mélyén érezte ezt a kilátástalanságot az osztrákok többsége is, s a lábával szavazott. Tanulság azonban van bőven, s ha másra nem, ezek levonására jó ez az alkalom. Az első és legfontosabb, hogy az alpesi ország politikai életét évtizedekig meghatározó piros-fekete rendszer ideje lejárt. De ez sem újdonság, s tudja ezt az osztrák közvélemény is nagyjából már egy évtizede. Így aztán a szociáldemokraták (SPÖ) és a néppárt (ÖVP) támogatottságának történelmi mélypontja egyáltalán nem meglepetés. Lehet beszélni taktikai hibákról, színtelen kancellárjelöltekről, gyenge választási programokról, ez azonban csak a felszín. A lényeg, hogy a nagykoalícióra épülő politikai berendezkedés elfáradt, irritáló, s ahogy a Kurier fogalmaz, mind a két tagja megszűnt már régen igazi néppárt lenni, s pusztán közös nevezői a hozzájuk tartozó érdek- és lobbicsoportoknak. S figyelmeztetés ez nemcsak Ausztria számára. Ismét bebizonyosodott ugyanis, hogy milyen veszélyes, ha a politikai színpad főszereplői felosztják egymás között a hatalmat.

A nagykoalíció bukása tehát logikus lenne, elgyengülését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy száműzi, kiöli a politikai életből az igazi egyéniségeket is. S hogy ez mekkora baj, azt mutatja a bajor Keresztényszociális Unió szintén történelmi mélyrepülése. A CSU fogyása emellett rámutat arra is, hogy a legbiztosabb pozíciókat is megrendítheti a megújulás képességének hiánya. Ausztria igazi tragédiája azonban, hogy a nyilvánvaló csőd ellenére nem képes átlépni a múlton. Az FPÖ és a BZÖ ugyan begyűjtötték a tiltakozó szavazatokat, a felmérések szerint a szociáldemokratáknak és a néppártiaknak hátat fordító szavazók egyaránt, szinte kivétel nélkül a két jobboldali párt táborát gyarapították. Ezeket az erőket táplálta az osztrák társadalomban mindig erősen jelen levő kispolgári sovinizmus is, az ilyen helyzetekben az ellenzék szerepét átvevő radikálisok azonban előretörésük, kétségkívül jó eredményük ellenére sem igazán jutottak a hatalom közelébe.

Nagy a valószínűsége annak, hogy gyökeres politikai fordulat nem következik be, a "nagykoalíció" folytatódni fog, legfeljebb "kiskoalíció" formájában, a két megrendült, ám sok tekintetben egymásra utalt párt újbóli összeboronálásával. Lényegében ezt jelentené a szociáldemokraták kisebbségi kormányzása is, ha a néppárt a kulcskérdésekben kívülről támogatja ezt. Ez a forgatókönyv már csak azért sem elképzelhetetlen, mert ennek egyedül elképzelhető alternatíváját egyszer már kipróbálták, s az sem nagyon működött. Többek közt azért, mert a problémákra nem a legjobb válasz a kirekesztés, az idegenellenesség, a gyűlöletkeltés. Látva az osztrák, a belga, az olasz, a holland vagy éppen a svájci radikális jobboldal megerősödését, nemcsak azon gondolkozhatunk el, hogy a politikai korrektség jegyében az egyre fogyó többség milyen komoly problémákat söpört idáig a szőnyeg alá, de az új erők hangját hallva hiteltelenné válnak a hazai jobboldalt a szociálliberális térfélről érő folyamatos bírálatok is. Vagy a szélsőséget, fasizmust kiáltóknak tényleg a Szabadságpárt vagy az Északi Liga hiányzik?!