A posztkommunizmus 2002-es győzelme után a sors ismét fontos szerepet kínált fel a nagy múltú pártnak: az ellenzékbe kényszerített jobboldal egyik markáns szerveződésévé válhatott volna, a Fidesz olyan stratégiai szövetségesévé, amely - önállóságához joggal ragaszkodva - sokat tehetett volna a nemzet érdekében. A párt azonban elutasította ezt a szerepet, és egy egészen másfajta, a saját hagyományaitól mélyen idegen irányvonalat választott, ami viszont elkerülhetetlenül politikai skizofréniába kergette.

Az identitás elvesztése

Az MDF vezetése saját irányvonalát az antalli örökség folytatásaként határozta meg, ám az utóbbi években épp az ellenkezőjét láthattuk: a szavakban felmagasztalt örökségnek lépésről lépésre történő, mára szinte maradéktalan feladását. A nemzetpolitikai kérdések iránti elkötelezettséget a közönyösség, a szociális piacgazdaság koncepcióját pedig a neoliberalizmus váltotta fel. A probléma gyökere tehát ott van, hogy az MDF nem tudta megőrizni saját identitását. Ennél nagyobb bajt nehéz elképzelni egy párt esetében.

Miért nem tudta az MDF megőrizni önazonosságát? Mert nem őrizte meg a saját szellemi-morális alapját, a konzervativizmust. A paradoxonok közül is a legnagyobb: minél többet beszél a párt vezetése a konzervativizmusról, annál kevesebb köze van hozzá! Pedig az antalli örökségből napjaink konzervatív politikája is bőven meríthetne. A magyar konzervativizmus "patrícius" változata 1994-re felőrlődött ugyan a rendszerváltás munkájában, ám a szociológiailag és kulturálisan egyaránt heterogén magyar jobboldalon ma is lenne helye és fontos funkciója.

A párt vezetése azonban e hagyomány felkarolása és megújítása helyett egy olyan kísérletbe kezdett, amely eleve kudarcra volt ítélve. Megpróbálta ugyanis a konzervativizmust kijátszani a jobboldal ellenében. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a konzervativizmusból akart fegyvert faragni a jobboldal ellen.

Fából vaskarikát?

De vajon lehetséges-e konzervatív politikát folytatni a jobboldal ellenében? E sorok szerzőjének szilárd meggyőződése szerint ez olyan, mintha fából szeretnénk vaskarikát készíteni... A konzervativizmus fogalma semmiképp sem azonosítható ugyan automatikusan a jobboldalisággal, de míg jobboldal létezhet konzervativizmus nélkül, ennek a fordítottja azonban már teoretikusan sem képzelhető el.

Magyarországon - Nyugat-Európával ellentétben - a bal-jobb szembenállás valóságos rendszer-alternatívákat is magában foglal, s alapvető törésvonal a posztkommunizmushoz való viszony.
Ebben a dimenzióban pedig az MDF folyamatos segítséget nyújt a posztkommunista erőknek. Hogy a fenti állítás mennyire igaz, azt érdekes módon épp egy SZDSZ-közeli kutatóközpontnak, a Republikon Intézetnek a napokban publikált tanulmánya dokumentálta egyértelműen. Az MDF "a távolmaradás stratégiájának alkalmazásával" segített rendszeresen a Gyurcsány-kormánynak abban, hogy az interpellációs szavazásokat megnyerje. De gondolhatunk a budapesti önkormányzatban játszott, az MSZP-SZDSZ-koalíciót rendszeresen kisegítő szerepére is, vagy a szimbolikus támogatások különféle formáira.

Nem csoda, hogy mára az MDF hitelessége felmorzsolódott, a politikája pedig kiüresedett. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint a felettébb kétes hátterű Tisztelet Társaságának folyamatos térnyerése a párt berkeiben. A régi támogatók elfordultak, s az egykor tekintélyes értelmiségi holdudvar szétporladt. A rendszerváltó párt egyenes úton halad a süllyesztő felé...

A skizofrénia következményei

A párton belüli másként gondolkodók e folyamat megfordítására tettek kísérletet, amikor meghirdették, hogy az MDF-et meg kell szabadítani az egyre inkább rátelepedő Tisztelet Társaságától, politikai együttműködést pedig csak egy konzervatív beállítottságú párttal lehet folytatni. Az elnökség egyelőre leverte a "lázadást", de előbb-utóbb szembe kell néznie politikájának következményeivel s azzal, hogy nem ő határozza meg, hol van az igazi jobboldal. A nemzeti-konzervatív tábor mindenesetre hazavárja az MDF-et, nem is elsősorban a múltja, hanem a lehetséges jövőbeli szerepe miatt.