"Hitel lenni üzlet önnek"

Létrehozva: 2008. október 3., 07:44	nyomtat	küld

Magam is láttam még egy bő évtizede a londoni Cityben sétálgató bankárokat, ebben a régies viseletben, egy közönséges munkanapon, ebédidőtájt. Nyilván éppen jöttek, vagy mentek egy megbeszélésre, amelyen valakit meg akartak győzni arról, hogy az ajánlott hitel neki - a másik félnek - (is) üzlet. Mert hát, gondolom, nincs egyetlen balga magyar sem, aki nem úgy gondolná: az emlegetett hitel jó esetben mindkét félnek üzlet. A banknak egészen biztosan. Mivelhogy a bank nem jótékonysági intézmény. Ezt mint a bankfelügyelet első elnöke, állíthatom.

Ámbár, azért a fenti állítás is megkérdőjelezhető, ha a mai amerikai jelzáloghitel-válságra gondolunk. Mert olyan kedvezményes feltételekkel adták a hiteleket, hogy már-már ostoba volt, aki nem vette föl. Aztán persze kiderült, hogy csodák nincsenek. A lakáshitelek csak a kiindulópontot jelentették, a válság átterjedt más bankokra is, hála a pénzügyi innovációknak. Bő húsz éve írtam egy fejezetet erről a Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány című könyvemben. Ezek a banki találmányok, "termékek" olyan konstrukciók, amelyek lehetővé teszik a reál- és pénzgazdaság egymástól való elválását. Lemeztelenítik a tőkét arra, ami: a pénzt szülő pénzre. Mindegy, miből, mindegy, milyen folyamat van mögötte, csak fialjon a pénzem. Azt azért ne higgyük, hogy ezen akciók nyertesei nem követik a József Attila tanácsát: olyanok ők, "ki elád felhőt az egen / s a földön telket vesz belőle..."

A reálvagyonok újraelosztásra kerülnek e bonyolult folyamatok eredményeképp. A globalizáció ráadásul felerősíti a hatásokat, mert a világ pénzügyi intézményeit még szorosabb kapcsolatba hozza egymással. A pénzügyi szektor erősen nemzetközivé vált, s a válságjelenségek könnyebben átterjedhetnek más országokra, más gazdasági szektorokra is. A világméretű válság ma már jelen lévő valóság.

S lásson csodát a világ! Az amerikai kormányzat, amely mindeddig a főáramú közgazdaságtan tanításait követte, s minden fórumon a privatizációt és az állam gazdasági szerepének visszaszorítását harsogta - különösen Kelet-Európa átalakuló országai gazdaságpolitikusainak fülébe -, hirtelen felfedezte, hogy a gazdaság működéséhez mégiscsak kell az állam beavatkozása. Az összeomlás szélére csúszott pénzintézeteket állami tőkeinjekcióval kell megmenteni, különben a válság szelleme elszabadul. Ez a kérdés még a külpolitikát is háttérbe szorította, pedig valóban nagy "csont" az iraki háború. De ahogy a számokat olvasom az amerikai sajtóban, kevesebbe került, mint a válságcsomag.

Vagyis az amerikai adófizető polgárok még egy iraki háború hatásaival felérő adósságterhet vesznek magukra, hogy a pénzügyi befektetőket és finanszírozóikat kihúzzák a csávából. A demokraták - akik erőteljesen hangsúlyozták, hogy a csomag a gazdagoknak nyújtott segítség - megértve, hogy az utca embere is rosszul jár, ha nem segít gyorsan az állam, néhány szépségtapaszt tettek a csomagra. Így például, hogy ne legyen teljesen kormánydöntés a csomag, hanem egy része fölött a kongresszus döntsön, legyen joga részesedni az államnak a majd ismét profitábilissá váló cégek részvényeiből, hogy ebből térüljön meg valami az adófizető polgároknak, s kikötötték, hogy ne jutalmazzák túl a cégek vezetőit - akik már eddig is indokolatlanul kerestek ezerszer többet, mint az átlagpolgár, hiszen a bajból való megmenekülést nem maguknak köszönhetik. (A bajba jutást annál inkább.) Nem becsülöm alá ezeknek a megszorításoknak a jelentőségét, hiszen ezek tehetik elfogadhatóvá a csomagot. Nem kockáztathatták, hogy a választási harcban a nyakukba varrják a válságkezelés kudarcát.

Azért nem verném el a port kizárólag a mohó bankárokon. Az is elgondolkodtató, hogy miért nem mérlegelte senki, meddig tarthatnak azok a bizonyos nagyon alacsony kamatok, amelyek túlköltekezésre csábították az egyszerű polgárokat is. Hogyhogy nem gondolkodtak el az emberek azon, hogy ezek az úgynevezett subprime hitelek, melyeket olyan olcsón dobnak utánuk, mégiscsak rejthetnek valami csalárdságot. "A hitel lenni üzlet önnek..." Aki ezt így, szó szerint beveszi, és nem gondol arra, hogy a hitel lenni törlesztési felelősség is önnek - igen rövidlátó. Mellesleg, olvastam egy szakcikkben, hogy az amerikai átlagpolgárok pénzügyi kultúrája korántsem magas. Nem emelkedik a magyar szint fölé, az bizonyos. A szerző szerint azt se tudják, mi a különbség részvény és kötvény között. Persze, a befektetési bankok szakértői, akik átcsomagolták e gyengécske hiteleket, "értékpapírosították" azokat, s így próbálták porlasztani a kockázatokat, azért tudhatták, mit tesznek. Hogy mivel festik a tojást... Szóval, fel se mentsük őket.

Végül, de nem utolsósorban: minket persze mindez azért érdekel, mert ránk is lesz hatása a válságnak. Ha szerencsénk van, nem nagy, ha nincs, súlyosabb.

De fejezzem be ezt a kis eszmefuttatást egy egészen más természetű gondolatsorral: vajon ki engedélyez ilyen magyartalan szövegű reklámokat ebben az országban? Eszembe jut a barátnőm, aki még az ántivilágban, roppant csekély idegennyelv-tudásával nekivágott egy svédországi turistaútnak. Nem volt gondja, a pénzváltónál megértették, amit mondott: "Ich bin dollár, muss korona" ... (Dollár vagyok, kell korona.) De ezt az aranyköpést nem mázolták hatalmas falakra se itthon, se ott. Miért kell rontani a nyelvünket? Nyelvében él a nemzet. Vagy éppen azért? Mi mindent balgán eltűrünk?

Akkor azt is felírhatjuk újkori tanúságtévők módján: mene, tekel, ufárszin.