Az öregedő Schopenhauernek tulajdonítják a mondást: "Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi." Ez egy filozófiai paradoxont fejez ki: az egészség a mindennél is több, a lét-teljesség maga. A magyar EGÉSZség szó minden más nyelvnél plasztikusabban fejezi ki e létteljességet. Az egészen köznapi épít szavunk ugyanerre hívja fel figyelmünket, aki épít, az valójában éppé, teljes egésszé igyekszik tenni a világot.

Kanyarodjunk vissza a kiindulóponthoz: képesek vagyunk-e egészséget építeni? A drámai adatok azt látszanak bizonyítani, hogy most már évtizedek óta nemcsak hogy nem vagyunk képesek erre, de még a lepusztulás konstans lassítására sem. A kérdés nem egészségügyi probléma: nem az egészségügy, hanem az egészség ügye az, amivel foglalkoznunk kell. Általában is igaz, de nálunk különösen, hogy az egészségügyi rendszer csupán 10-15 százalékban felelős az adott népesség általános egészségi állapotáért. A döntő részt sokkal inkább az a létmód határozza meg, amelyben az emberek élnek. A külső természet (föld, víz, levegő, élővilág) állapota és az emberek közötti lelki, erkölcsi, szellemi kötelékek, szeretetstruktúrák épsége sokkal fontosabb elemei ennek, mint az anyagi javak és a rájuk épülő hivatalos egészségügyi rendszer. Ezért van az, hogy szegény országok is lehetnek meglepően egészségesek, de gazdagok is meghökkentően betegek.

Magyarország népe most már lassan négy évtizede egyre rosszabb állapotban van. A romlás főként az 1970 és 1995 közötti időszakban volt megrendítő, de valójában azóta is inkább csak lassítani tudtuk olykor a lepusztulást. Teljesen egyedülálló módon minden világtendenciával szembemegyünk. Mindez sokkal drámaibb a férfiak esetében, és különösen a 35-55 éves korosztálynál, amely minden társadalom legfőbb tartópillére. A középkorú magyar férfiak halálozási mutatói négy évtizede folyamatosan romlanak, ma a nyolcvan évvel ezelőtti, poszttrianoni korszak adataival azonosak. Míg 1971-ben ez a népességszegmens az ausztriai megfelelőjével azonos szinten volt, ma háromszor annyi középkorú magyar férfi hal mag nálunk, mint a szomszédos Ausztriában. Az 1970 és 1995 közötti negyedszázad során a magyar mezőgazdaság termésátlagai kb. két és félszeresükre nőttek. Csakhogy ezt a kétségtelenül imponáló eredményt tizenötszörös üzemanyag-felhasználással és több mint negyvenszeres vegyszerfelhasználással értük el, miközben a középkorú falusi férfiak rákhalálozása megötszöröződött! A rákkal kapcsolatos halálozások nálunk a világátlag majdnem négyszeresét, a megbetegedési mutatók az ötszörösét teszik ki. Már húsz éve minden ilyen mutatónk a nemzetközi rákregiszter szerint a legrosszabb a világon.

Susan Sontag szerint a betegség valójában metafora. Betegségeink tehát tükrök, melyekben saját létpusztításunk néz vissza ránk. Ha változtatni akarunk, egész létmódunkat át kell formálnunk. A magyar társadalmat azonban úgy hajszolták át a globális alkalmazkodás e kényszerfázisán, hogy nemcsak semmiféle segítséget nem kapott, urai még azt is eltagadták előle, hogy egyáltalán mi történik vele. Valahogy úgy, mint Csernobilban, amikor lényegében minden védőöltözet nélkül hagyták küzdeni a mit sem sejtő áldozatokat a megengedett sugárterhelés többmilliószoros értékei mellett. Ez volt valójában az "igazi rendszerváltás" időszaka. Az első MSZP-SZDSZ-nagykoalíció, amely mindezt globalokollaboránsként működésbe hozta, nem 1994-től - mint a közhiedelem tartja -, hanem 1964-től üzemelt. Kádár János 1964-ben személyesen kérte fel Nyers Rezsőt és Tardos Mártont a mechanizmusreform kidolgozására. A reform, ma már látjuk, a pusztító vadkapitalizmus visszaalakítását jelentette. Az adósságcsapda felállítása, az ország legújabb kori brutális kifosztása ezzel kezdődött meg. Ez vezetett 1982-es belépésünkhöz a Nemzetközi Valutaalapba, ma már világosan látszik, hogy ekkor kezdődött meg a birodalomváltás és kifosztásunk minden korábbinál brutálisabb időszaka.

Szakrális értelemben vett EGÉSZségünk megroppanása valójában az újabb hazugságra és kibeszélhetetlenségre, most már a teljes reménytelenségre vezethető vissza. Az elfojtás, a tehetetlen indulat, a remény nélküliség vezet az emberi szövedék szétfoszlásához, a védekezés megroppanásához, a pusztító betegségek rohamos terjedéséhez. Ha tehát valóban komolyan akarjuk, hogy képesek legyünk egészséget építeni mindnyájunknak, akkor elsőként mernünk kellene belenézni sorsunk e dermesztő tükrébe. És mernünk kellene levonni azokat a következtetéseket, amelyek kivezethetnek ebből a ránk zárulni látszó, végzetes csapdából.