Szabó Pál közlekedési miniszter, valamint a MÁV két vezetője ritka, épp ezért különösen értékelendő gesztust tett akkor, amikor felajánlotta lemondását. Nem sokáig adatott meg ez az érzés, hogy egy normális országban élünk: a miniszter és a MÁV-vezetők döntését a kormányfő gyorsan bekente valami nehezen értelmezhető kulimásszal, amikor hüppögve, akadozó beszédében egyre hosszabb hatásszüneteket tartva bejelentette, hogy a tárcavezető és a MÁV-elnök esetében elfogadja a lemondást. Riasztó, kínos és érthetetlen a kormányfő hétfő délutáni performansza. Ha valóban megrendült, akkor minden józan embernek fel kell tennie néhány kérdést.

Mindenekelőtt azt: mi történne a miniszterelnökkel, ha valami nagy tragédia érné az országot. Elbújna zokogva a dolgozószobája legbiztonságosabb sarkába? És persze azon is el kell gondolkodni, miért pont most törött el a mécses. Miért nem zokogott nyilvánosan más, hasonlóan tragikus esetekben is, és miért nem mondtak le a felelősök akkor? Gondoljunk csak az öt ember halálával és sok száz sérüléssel járó, két évvel ezelőtti ünnepi tűzijátékra vagy az október 23-i szemkilövésekre, ártatlan emberek agyba-főbe verésére! Akkor az "általános emberi felelősség kifejezéseként" - idézet a miniszterelnök hétfői beszédéből - kitüntették a felelősöket, szóba sem került a lemondatásuk.

Persze van egy másik magyarázat is: Gyurcsány Ferenc ezzel a rögtönzött színielőadással próbált népszerűséget, empátiát kelteni a tőle elfordult választópolgárokban. Három ember halálát - és két vezető lemondását - gátlástalanul meglovagolva elérte, hogy megint nem a lényegről, hanem róla beszélünk. Ezt már sokszor eljátszotta - legutóbb a Tarka Magyar felvonulás szervezői tapasztalhatták meg, hogy milyen az, amikor a statiszta lenyúlja az előadást. Tegnap nem találkoztam olyan emberrel, aki hitt volna a kormányfő őszinte megrendülésében.

Felpörögtek a világhálós fórumok, ahol a magukat baloldalinak valló hozzászólók is értetlenségüknek adtak hangot, és kínosnak ítélték a hétfő esti produkciót. Talán maga Gyurcsány is úgy érezte, hogy túllőtt a célon, amikor blogján magyarázkodásba kezdett. "Ha hatalmába kerít a megrendülés, akkor senkinek nincs oka - így nekem sem - szégyellni ezt" - írta, és azzal is magyarázza a váratlan érzelmi kitörést, hogy egy képviselőtársa ott ült a balesetet szenvedett vonaton. Van tehát személyes érintettség (megkockáztatom: Tukacs István nevét nemcsak én, hanem a kormányból sokan ebben a blogbejegyzésben olvasták először), így "az ő sorsa fölötti aggodalom és megmenekülésének öröme is benne volt a tegnapi napban". Ha az ember jegyet vált egy repülőre, nem azt várja el a pilótától, hogy vészhelyzet esetén elsőként kezdjen el sikoltozni. A repülőgép vezetője arra kapott kiképzést, hogy hideg fejjel megoldást keressen a bajra. Az sem árt, ha - miközben a munkáját végzi - még meg tudja nyugtatni a pánikba esett utasokat. A választópolgárok által a bársonyszékbe emelt miniszterelnöktől sem könnyeket vagy elcsukló hangot várunk, hanem szakszerű, időben meghozott, felelős döntéseket.