Zsíros kenyeret és teát osztogatnak a járókelőknek, ezúttal szegény emberek, politikailag korrekt orwelli B-nyelven: a "szegénységben élők" ma, a Vörösmarty téren. Az akció ráirányíthatja a figyelmet a nincstelenek, a létminimum alatt élők helyzetére; kérdéses, hogy az utóbbi esztendőkben egyre inkább tabutémának számító, bérből és fizetésből (meg nem) élő családok szegénységének kérdését fölvállalják-e akár ezen, akár más rendezvények szervezői.

Az állatosnál vásárolom a csirkenyesedéket; hát persze, tudjuk, hogy nem javasolják emberi fogyasztásra, de másképpen nem tudnék csirkehúst venni. A húst leturmixolom, és ettől kezdve legalább tudjuk, mit eszünk - meséi egy több gyermekes édesanya a rádióban. A rendes kereset mit sem ér, a család így állandóan hiteleket vesz föl, "kártyázik." Több banki és hitelkártyája is van, a törlesztőrészleteket minden hónapban pontosan fizetni kell, ez már el is viszi a jövedelem egy részét. Az anya a legképtelenebb munkákat vállalja el a meglévő mellett, hogy el tudja tartani gyermekeit.

Valószínűleg nem hallgatta meg ez az édesanya Dobrev Klára asszony tanácsait. A regényes múltú Apró-villa szülötte a napokban többedszerre rohant ki bölcsődék tömeges építése érdekében, ami eleve nagyon hiteles egy olyan kormányfő hites nejeként, akinek regnálása alatt tömegével zárják be az iskolákat, óvodákat. (Magyar tanintézmények bezárása terén e fura munkaversenyben legföljebb a derék román és "csehszlovák" elvtárak jeleskedtek a 70-es, 80-as években.) Klára asszony már áprilisban megmondta: le kell számolni az olyan csökevényekkel, mint a három évre szóló gyes. Nincs is szörnyebb egy gyermeknek, mint amikor az édesanyja neveli. Pfuj. "Több százezer gyereket és anyát zárunk be másfél szobás panellakásokba, és ítélünk végeláthatatlanul zajló szürke hétköznapokra" - háborgott Klára asszony. Borzalmas. Ahelyett, hogy rikoltva traktornyeregbe pattanna a jóasszony és vágtatna ki a szabad mezőkre. Ahol is emancipálódna.

Sajnos társadalmunk 1950 óta éretlen e szép eszmék befogadására. Nem elhanyagolható a gyerekpszichológusok véleménye sem, akik szintén úgy látják: ha egy gyermek három éves koráig nem szűkebb környezetében nevelkedik, hanem onnan rendszeresen kiszakítják, egyértelműen lassabban fejlődik, személyisége pedig egy életre szóló károsodást szenvedhet. S lám, a magyarok többsége - cseppet sem eltérve a velünk szorosan egy kultúrkörben mozgó német ajkú országokban máig meghatározó szemlélettől - a mai napig úgy látja, hogy a gyermeknek az a jó, ha az édesanya legalább hároméves koráig vele van. S ami hazánkban szinte törvényellenes, legalábbis a bérből és fizetésből élő családok esetében, ha egynél több gyermek születik, bizony az egymást követően érkező kicsinyek mellé elkel az állandó segítség.

Nem beszélve arról, hogy a harmadik világbeli szinten tartott magyar bérek mellett eleve irreális mondjuk két-három gyermek nyugodt körülmények között történő fölnevelése. Klára asszony jól felépített kártyavára, mely áprilisban a hároméves gyes kétévesre kurtítását próbálta ideológiailag megalapozni, itt omlik össze. A második (harmadik, Uram bocsá' negyedik!) gyermek mellől ugyan hogy szakad el hipp-hopp dolgozni a kismama, különösen, ha azok egy normális családmodell szerint, egymás után (ki sem merem mondani: ugyanazon szülőktől) születnek meg, s így épp hogy óvodások vagy kisiskolások?

Miközben a posztkommunista sajtótermékek kitenyésztették a "kisnyugdíjast", e dédelgetni való, ám a média tálalása szerinti megjelenésében soha nem létezett lényt (az érdemtelenül alacsony nyomornyugdíjakon tengődők között jól megbújnak a pártállam - megélhetési gondokkal soha nem küszködő, ám a fiatalabb nemzedékeket, a hagyományos családmodellben élőket és minden, a baloldali ideológiától eltérő politikai áramlatot és társadalmi jelenséget gyűlölködve támadó - egykori kegyeltjei), szándékosan hátat fordítottak szociológusok által soha nem tagadott tényeknek. Például, hogy már több mint másfél évtizede nem a nyugdíjasok, hanem a gyerekek képezik a társadalom legszegényebb rétegeit.

A gyermekáldást elfogadó magyar családok mélyszegénységének - ez a kategória a legtöbbször egyenes arányban áll a vállalt gyermekek számával - nem az az oka, amit Dobrev Klára legutóbb is taglalt, nevezetesen, hogy a munkahelyek fanyalogva alkalmazzák az édesanyákat. Jóval inkább beszélhetünk arról, hogy a saját struktúráit felelőtlenül elkótyavetyélő posztkommunista kormányok, túladva a magyar stratégiai vállalatokon, koncként hajítva oda a versenynek a hitelkonstrukciók és állami támogatói háttér nélkül eleve esélytelen kisvállalkozásokat, képtelenek voltak megteremteni a becsületes munka, tehát egy minőségi életpálya-modell feltételeit. Azt, hogy a magyar munkavállaló vagy vállalkozó képes legyen európai embert megillető életszínvonalon eltartani három, vagy akár öt gyermeket; hogy a magyar pályázóval szemben az állam ne a multinacionális cégeket támogassa; hogy a kormány ne hagyja nyakló nélkül elszabadulni az energiaárakat.

S végül, de nem utolsó sorban a hazai szegénység felszámolásának az is feltétele, hogy egy családapának a családja és a multicégek mellett ne kelljen a linkeskedők, a kisszerű csalásból, tolvajlásból élők, a társadalom jóléti emlőin élősködők, a máról-holnapra trógermentalitással tengők egyre népesebb hadát is eltartania; helyettük fizetni meg az adókat, a közterheket. Hiszen, ha hasonló kérlelhetetlenséggel intézne gumibotos rohamokat a magyar rendőrség a lopott holmikat rikácsolva árulók, a zabrált autóikkal éjjelente üvöltve randalírozók, a bikanyakon vastag aranylánccal, autójukban pofátlan vigyorral a tilosban parkoló bűnözők láttán, mint teszi ezt egy-egy történelmi zászló vagy egy kormányellenes felirat felmutatása esetén, akkor kevesebben kennének ma zsíros kenyeret a Vörösmarty téren.