Aki az (újra egyetlen pártként kormányzó) szocialista nomenklatúra idétlen kapkodását, a gazdasági világválságra adott hibás válaszait értelmezni szeretné, ezt nehezen teheti meg a múlt század parancsuralmi rendszereinek ismerete nélkül.

Ezeknek a rendszereknek létfeltétele az abnormális állapot, a felfordulás. Mert bolond lenne egy nép csak úgy önmagától képzetlen paprikajancsikat, botcsinálta reformereket ültetni saját nyakába. Ehhez a nemzetet, az országot "meg kell menteni".

Lehetőleg úgy, hogy írmagja se' maradjon a káosz előtti szakembergárdának, sőt: a társadalom egyetlen párt uralta antidemokratikus rendszerré váljon. "Be kell keríteni" a közösséget: cenzúrát állítani a sajtószabadság helyébe, ostoba ígéretekkel és demagógiával összezavarni az emberek józan ítélőképességét, elhinteni a párt legyőzhetetlenségének tudatát ("nincs alternatíva"). Baloldali diktatúra bevezetésére a legszerencsésebb szituáció a háború, illetve a háborúk vége felé - különösen a vesztes államokban - bekövetkező anarchia és felbomlás. Nem véletlen, hogy a három testvérideológia rémuralma, a bolsevizmus, a fasizmus és a nácizmus egyaránt az első világháború után a vesztes (Oroszország esetében: a totális vesztes pozíciójába és az összeomlásba mesterségesen belehajszolt) hatalmak országaiban alakul ki, olyan immunbetegségként, melyre a legyengült szervezet (a civilizált berendezkedést garantáló társadalmi struktúra) nem tudott kellő védekező anyagot kitermelni. A kommunista mozgalom házivallásának főistene, egy vérbajos, küldetését önmegvalósításként értelmező ügynök a vesztes háború végóráiban, ellenséges hatalom megrendelésére taszította végső káoszba Oroszországot. Ilyenek ők: lételemük a káosz.

Ám bebizonyosodott: nem kell a fejét vakargatnia a mindenkori balos elitnek akkor sem, ha béke és gyarapodás közepette jut hatalomra. Pedig a feladat nem volt könnyű. 2002-ben, a tragikus fordulat előtt a magyar gazdaság gyors felzárkózási pályán állt: 2007-re ezt az ütemet tartva elértük volna az európai uniós fejlettségi szint 75 százalékát és bevezethetjük az eurót. Mint Matolcsy György is rámutatott, ezzel szemben a magyar gazdaság, melynek növekedési üteme megtört a választás utáni kormányok idején, 2007-re ehelyett 65 százalékon állt az uniós országok összességének fejlettségéhez képest. Ne feledjük: míg a gazdasági növekedés 2000-ben 5,2 százalék, 2007-ben már csak 1,3 százalékról beszélhetünk. Pedig a 2002-es választás előtt reális esélye volt hazánknak arra, hogy az 1999-től felgyorsult növekedéssel utolérjük Ausztriát.

Sunyi és etikátlan csúsztatásként (mi máshoz értenek?) a balliberális elit tagjai előszeretettel beszélnek egy 2001-től bekövetkező hanyatlásról, pedig egyértelmű, hogy 2002-től, a lassan egyfajta hatalomátvétellé fajuló fordulattól számolható a gazdasági egyensúly megbomlása (2001-ig a GDP-arányos államháztartási deficit még 2,7 százalékos). Eltartott tehát néhány esztendeig, mire "az emberek kormánya" megteremthette egyfajta új hadikommunizmus alapjait. Mivel a balliberális szobatudósok legfőbb ellensége az erős állam, ezért szorgosan eladogattak mindent, ami a földön, a levegőben vagy a vízen (például: Mahart, Malév, MÁV-Cargo) elérhető volt. A feladatot sikeresen végrehajtották: 2006 után már a kármentés, a megingott gazdasági egyensúly helyreállítása volt a feladat.

Deviazapiaci elemzők országcsoportokként vizsgálják a különböző valutákat, közös jellemzők alapján. Míg hazánkat eredetileg egy olyan blokk országaként kezelték, ahová Lengyelország és Csehország tartozik (ha Lengyelországban baj volt, gyengült a forint is ), ma már egy jóval kockázatosabb országcsoport részeként figyelik hazánkat. A forint mára a dél-afrikai rand, a román lej, a török líra, a bolgár leva társaságát élvezheti. Azon egyszerű okból, hogy Dél-Afrikában vagy Törökországban hasonlóak az államadósság vagy az államháztartási hiány mutatói; nem beszélve a politikai stabilitásról, mely nálunk az utóbbi években nyomába sem ér például Csehországénak.

A balliberális elit nem unalmas mutatókkal volt elfoglalva, nekik más feladatokat szabott meg a könyvespolcon porosodó Marx és Mao: a rituális személyi tisztogatásokat és a legelső terrorisztikus, megfélemlítő erőfitogtatásokat követően (a KSH elnökének leváltása, a szocialista nomenklatúra és az alvilág kapcsolatrendszerét feltáró, a Kulcsár-ügyet kirobbantó PSZÁF-elnök véresre veretése, a Millenáris park vezetőjének állati kegyetlenséggel történő kínzása) éveken belül nyakra-főre keresték az ürügyet véres tömegjelenetek kiprovokálására is sor került. A lassan már olcsó tömeglátványossággá fajuló utcai cirkusz egyfajta perverz rítussá alacsonyította az egyik elemi jogot, a gyülekezési szabadságot.

A francia forradalom utolsó szakaszához hasonlóan "a" Gyurcsány (a 40-es évek végének kommunista hatalomátvételét idéző restauráció része, hogy ugyanazt a pártállami bikkfanyelvet használja a hatalom, egymást a balos hatalmi és médiaelit tagjai vezetéknevük előtti névelővel emlegetik, lásd Ágh Attila nyilatkozatait) fémjelezte mozgalom az utóbbi egy-másfél évben kifáradt, a céltalanság jellemezte.

A legjobbkor jött tehát ez a válság - legalábbis őnekik; s legalábbis politikai értelemben, hiszen ötmilliárd forinttal a zsebben csak a legcinikusabb népvezérek tudják elhitetni, hogy őket személyesen bármilyen válság bármilyen aspektusból érdekli, érinti. Gyakorlatilag az egyetlen olyan állam Magyarország, ahol a válságra adott válaszok között nem a vállalkozói réteg vagy a gazdaság más szereplőinek megtámogatása, nem az állam szerepének erősítése áll, hanem egy újabb megszorító csomag bevezetésével próbál a magyar családok tönkretevőjeként a 90-es években hírhedtté vált Bokros elméretezett, túlnyomórészt értelmetlen intézkedéseire ráduplázni.

Tanulságos lenne, ha akadna végre elemző, aki megpróbálná legalább a trendet felvázolni: merre halad, miféle célokat követ ez a különös, a náci és bolsevik diktatúrák jegyeit a piacgazdaságon alapuló többpártrendszer formai elemeivel egyedien ötvöző szocializmus, melyet egy szűk hatalmi csoport berendezett magának ebben a jobb sorsra érdemes országban. Hogy mik a főbb, valós célkitűzéseik, hogy mit akarnak; s főleg, hogy az utolsó fejezeténél, vagy csak az előhangjánál tartunk ennek "a" Rákosi óta nem tapasztalt, több felvonásos rémálomnak.