Mert ez a pórnép a nagy, örök és tévedhetetlen szocialista nemzeti egység és összefogás megátalkodott kerékkötője, hiszen immár 34+18 éve mást gondol a forradalomról és szabadságharcról, mint amit időről időre az illetékesek meghatároznak mint éppen egyedül helyes, igaz és esedékes elgondolást. Ám most ne foglalkozzunk Gyurcsánnyal és az ő társaságával, tőlük az is forradalmi tett, ha nem veretik véresre az ünnepelni vágyókat, inkább figyeljünk az úgymond pórnépre, hiszen az is megosztott, sőt 52 év után is felajzott harciassággal feszülnek egymásnak a máskülönben békés, joviális, megállapodott emberek. Vajon miért van az, hogy vérgőzös indulatokat szül, s nemcsak az egykori résztvevőkben, de az utánuk jövő második-harmadik generációkban is? Sokszor szoktak külföldi példákra hivatkozni, hogy forradalmak, polgárháborúk után, a véres megtorlások ellenére is egy nemzedéknyi idő elteltével megszületik a megbékélés, s a hajdani ellenfelek képesek közösen emlékezni az áldozatokról, megértve és elfogadva, hogy az ellentétes oldalon álltak ugyan, de a maguk módján mindannyian a hazájuk javára akartak szolgálni. 1956-ról nem született ilyen konszenzus, s bár már a harmadik nemzedék igyekszik továbbvinni a forradalom és szabadságharc eszményeit, a közeljövőben nem is fog.

Meggyőződésem, ha a forradalom és szabadságharc, s nem mellékesen a polgárháború csak 12 napig, október 23-tól november 4-ig tartott volna, a sikertelenség, a bukás ellenére már rég megszületett volna a megbékélés. Ha az itt tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása dacára a forradalom és szabadságharc megmarad magyar belügynek, ha nem hívnak újabb külföldi hadakat a magyar harcosok ellen, már rég megszületett volna a megbékélés. Ha a törvényes rend helyreállítása érdekében csak azokat büntetik meg, akik a hatályos törvények értelmében bűncselekményt követtek el, akkor már rég megszületett volna a megbékélés. Ha a hazánkra szabadított külföldi agresszor dúlása után hatalomra kerülő bábkormány nem sajátítja ki a forradalom és szabadságharc igazságát és eszményeit, akkor már rég megszülethetett volna a megbékélés. Ha nem élünk, nem növekszünk fel egy állandósult november 4-ében, ha három és fél évtizeden keresztül nem akarják mindennap leverni, lejáratni, meggyalázni '56-ot, már rég megszülethetett volna a megbékélés.

Utólag könnyű okosnak lenni és ítélkezni. Ma minden jóérzésű magyar tudja, hová állt volna. Abban a tizenkét napban ez nem lehetett olyan magától értetődően egyszerű döntés. Az akkori kétségeket, vívódásokat némi empátiával megértjük, sőt még a rossz választásokat is. De aki november 4-én jutott az "üdvözítő felismerésre", s lett a "forradalom szellemi örököse és letéteményese" 1990-ig, sőt mindmáig, az nem megbékélésre vágyik, hanem a kétkedő békétleneket akarja kiiktatni, elnémítani. Annak nem nagy ár sem a tömeges kivégzés, sem a véres rendőrattak. Ha nem is akarnak a kormánnyal együtt ünnepelni, akkor azért, ha meg igen, akkor meg azért. A mégis megbékélni szándékozóknak meg különösen alaposan fejükbe verik a nemzeti egység és összefogás forradalmian munkás-paraszt alapelveit.