Azóta eltelt ötvenkét esztendő, no meg tizennyolc év a rendszerváltástól. Szánk íze talán még keserűbb, mint azelőtt. Nehéz tiszta szívvel, felszabadultan emlékezni a forradalom és szabadságharc ötvenkettedik évfordulójáról. Az ötvenedik évforduló emlékképei nyomasztják a lelkünket. A rendőri brutalitás, a békés ünnepi gyűlésről hazavonulók tízezreinek kíméletlen szétverése, a könnygáz, a lovasrohamok, a gumilövedékek és az államhatalmi viperák súlyos sérültjei, a kilőtt szemek, a törött csontok és vérbe borult arcok látványa újabb bizonyítéka annak, hogy nem történt valódi rendszerváltás. Az utódpárt bosszúja a szabadságpártiak ellen nem ért véget, hiába került a magyar alkotmányba: 1956 forradalom és szabadságharc volt.

Mi lehetett a titka ötvenhatnak, a legendás összefogásnak, amely bár pirruszi győzelem volt, de a magyarok győzelemként élték meg, és a megtorlás után a lelkekben tovább élt? Ez a nemzeti felkelés megmutatta a világnak, hogy a föld legerősebb szárazföldi hadseregét is térdre tudja kényszeríteni egy maroknyi forradalmár - népe támogatásával. Mi volt a forradalom eszmei sikerének titka? Magyarázatát az erős nemzeti identitástudatban, a mélyen gyökerező nemzeti önérzetben kell keresni. Az idegen katonai jelenlét, a csalással, kék cédulás választás útján hatalomra került, szovjet érdekeket képviselő kommunista párt, a párt katonái, az ÁVO, majd az ÁVH által végigvitt kegyetlen folyamat: bebörtönzések, kínzások, padláslesöprések, kitelepítések és törvénytelenségek a méltóságukban mélyen megsértettek közös táborába hozták az embereket. A Klebelsberg Kunó-i tanítások még éltek, fontos volt a haza szeretete, a nemzeti hagyományok tisztelete, de ugyanúgy lényeges volt a népi gyökerek ápolása, a történelmi múlt megőrzése is. A szétveretés ellenére még létezett a középosztály, a szociáldemokrata hagyományokkal rendelkező munkásság és a földhöz ragaszkodó parasztság. Nem beszélve a magyar értelmiségről, amelynek tagjai a megfélemlítés ellenére mindig is, így 1956-ban nemkülönben, polgári Magyarországban, parlamentáris demokráciában gondolkodtak. Az ország többségének összefogását erősítette a szabadság hiánya, a közös szegénység, a nélkülözés. A forradalom szereplői - maga a magyar nép - készek voltak felkelni az idegen érdekeket szolgáló diktatúra ellen, amelynek gyűlölt fő képviselői - Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Péter Gábor, Farkas Mihály és a többiek - ócska senkiknek számítottak az ország szemében. És senkinek nem jutott eszébe a nemzetiszínű zászlót azért kimosni egy vödörben, mert az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja beszennyezte azzal, hogy pártkongresszusain a szovjet és vörös zászlók közé betették a piros-fehér-zöldet. A forradalmárok a nemzetiszínű zászlóból kivágták az idegen címert. A középen lyukas zászló szimbólum lett, a forradalom jelképe.

Mi a helyzet ma 1956 megítélésében? Miért lehetséges átírni, meghamisítani ötvenhatot? A több mint harmincévi kádári, majd a csaknem tízévi szocialista-liberális pedagógia lopakodón-lassan kimosta a fiatalokból a nemzeti azonosságtudatot. Sok embernél hovatovább nem nemzeti identitástudatról beszélhetünk, hanem nemzeti fogyasztási, fogyasztói tudatról. A minél nagyobb dzsipek, magas kerítéssel körbevett ingatlanok, külföldi bankszámlák, luxusutak, a szerzés maga, ez bennük az identitás, amely összetart rétegeket ideig-óráig. Bár tanúi lehettünk, hogy a hirtelen jött valutaválság, a szocialista gazdaságpolitika összeomlása milyen idegességet, félelmet, kapkodást okozott a baloldali politikában, a pénzügyi elitnél, amikor a mohó szerzésvágy közös köteléke meglazult. Ez az uralkodó elit ma már képtelen összefogni a jobbításért - talán nem is akar - azokkal a milliókkal, akiket ilyen nyomorult helyzetbe hozott.

Ötvenhatosok mondják sokszor, hogy nem a forradalom eltipróinak örököseiért, nem azok jólétéért harcoltak, akik ma élvezik a mások által megszerzett szabadság javait. Nem azokért harcoltak, akik most el akarják rabolni tőlük ötvenhatot, akik a nemzet szimbólumait, a Szent Koronát, a Himnuszt, az árpádsávos zászlót, a Corvin köz parancsnokának, Pongrátz Gergelynek az emlékét meggyalázzák. Pongrátz Gergely halála előtt néhány héttel Marispusztán, az általa létesített Ötvenhatos Múzeumban említette nekem keserűen: "Úgy vélik egyesek, ha majd kihalnak az ötvenhatosok, akkor lehet tárgyilagosan beszélni a szabadságharcról. Nem hiszek benne. Amíg élek, nem engedem eladni a forradalmat. Addig, amíg itt van ez a múzeum, Csete György ötvenhatos kápolnája és a márványtáblán a nevek, a háromszázharmincnyolc kivégzett hős neve, addig nem lehet letagadni az igazságot. Ez kötelez engem."

Pongrátz Gergely üzenete kötelez mindannyiunkat. Ezért lehetetlen mindenfajta összefogás azokkal, akik a rendszerváltás farvizén átmentették hatalmukat, akik lényegében visszahozták a kommunista nómenklatúrát, vele persze annak kádári módszereit, szellemiségét.

Ötvenkét év után '56 eszményeit nem tagadhatjuk meg, örökre szóló üzenetét érvényesítenünk kell. Nem engedhetjük meg azt sem, hogy holmi áltörténészek, kurzusideológusok átírják, átigazítsák a forradalom történetét. Nem juthatunk el oda, hogy az 1956-ot jelenleg is fasisztázók újra ellenforradalomnak bélyegezzék szabadságharcunkat. Ezért van szükség a jobbik fél összefogására, egy új nemzeti azonosságtudat megteremtésére.

Bizakodó vagyok. Ismét érik a kert végében a naspolya...