Ötvenhatban volt jó és rossz oldal, utóbbin azok álltak, akik a gyarmattartók mellett fogtak fegyvert saját népük ellen. Ők a később nagy kegyesen megengedett kiskerti kapálgatás meg fröccsgőzös kabaréhahota álkedélyessége ellenére is tudták, hogy bűnt követtek el - mondjuk mi. Akik a forradalmat leverő Kádár Jánosban a geopolitikai zsenit, a XX. századi Bethlen Gábort vélik felfedezni, hallgassák meg a bűntudattól szétesett személyiségű, jogos felelősségre vonástól rettegő diktátor utolsó beszédét.

Nem szeretnénk részt venni abban a vitában, amely arról szól, vajon mi volt az eszmei arcéle az ötvenhatos forradalomnak. Azt azonban nem hisszük, hogy diákok, katonák, munkások, földművesek azért mentek az utcára, mert reformszocializmust akartak. Szerintünk nem a rossz börtönőrt akarták lecserélni egy emberarcúbb smasszerre. Egyszerűen nem akartak többet börtönben élni. A percek alatt megszerveződő önigazgatás vidéken és Budapesten, a fővárosba élelmet szállító parasztok áldozatkészsége, a honvédség magatartása mind azt bizonyította, hogy a magyarság modern kori történetének legkegyetlenebb és leghosszabb diktatúrája sem tudta kiszikkasztani a nemzet életerejét.

Ötvenhat annak a ritka bizonyossága, hogy a történelemben - minden ellenkező híresztelés dacára - vannak egyértelmű helyzetek. A világ legerősebb hadseregére Molotov-koktélokkal támadó fiatalok egyszerre voltak seriffek és indiánok, kurucok és negyvennyolcas honvédek. Azaz hősök, akik mindig is szerettünk volna lenni kölyökkorunkban.

Nem hiszünk a patetikus végekben. Amikor az orosz katonai járőr vagy a pufajkás különítmény falhoz állította őket, vagy a bíró némi hatásszünet után kimondta a halálos ítéletet, a szabadságharcos fiatalok vélhetően nem hazájukra vagy a szabadságra gondoltak. Legtöbben nyilván élni szerettek volna még, átfutott rajtuk egy régi nyaralás emléke, vagy édesanyjuk, jegyesük képe villant be. S igen, akik megúszták a bitót, azok közül sokakat megtört a börtön, legtöbbjüknek szétcsúszott az élete. Sokan nem érték meg, hogy életük alkonyán kiderüljön: nekik volt igazuk 1956-ban.

Nekünk ötvenhat mégis így kell. Az esendő utolsó gondolatokkal, az emberi gyarlóságokkal, a kisiklott sorsokkal. Mert mindegyik mögött ott van az a nemzet, amely abban a szent pillanatban egy emberként mondott nemet a diktatúrára, s akarta a szabadságot. Azt a szabadságot, amivel mi, kései utódok sokszor nem tudunk mit kezdeni. Leszóljuk, keveselljük vagy éppen sokalljuk, vitákat folytatunk mibenlétéről. Pedig csak nézni kellene egy kicsit az ötvenhatos eseményekről készült képeket, s hagyni, hogy megszólítsanak minket. Mert azok a képek beszélnek. Még a fegyveres civilek is mosolyognak rajtuk, a békésen demonstrálókról pedig sugárzik az öröm. Mintha elértek volna valamit, amire régóta vágytak. Az évforduló táján vegyük elő ezeket a fényképeket, s legyünk alázatosak. Lélekben legyünk egy kis időre ötvenhatosok.

Azaz szabadok és semmitől sem félők.