Hazánk tényleg nem Izland. Magyarország azért nem dőlt (még) be, csakúgy, mint 2006-ban sem, mert tagjai vagyunk az uniónak és a NATO-nak. Milyen felemelő! És milyen szánalmas! A megvalósult nyugati integráció egyelőre megvéd bennünket az államcsődtől és a valutaválságtól, mi azonban - pontosabban a kormány - túl sokra nem vagyunk képesek. Sőt izlandi utakon jártunk, járunk. Hiszen nem kellett volna 2002-ben a közszféra bérét ötven százalékkal megemelni, nem volt rá fedezet. Nem kellett volna drága pénzen autópályákat építeni - ami az államadósság tételeit gyarapító tényezők egyike -, lehetett volna olcsóbban is. Nem kellett volna választási költségvetéseket készíteni. Nem kellett volna százezerszámra olyan rétegeket dotálni a közös kasszából, amelyek pusztán csak szavazatokat hoznak, értéket azonban nem teremtenek. Nem kellett volna végképp eljátszani hitelességünket Európa és a világ szemében. Nem kellett volna felkerülnünk az unió deficitlistájára. Nem kellett volna megkétszereznünk az államadósságunkat.

De nézzük, mi áll a krízis hátterében! A mostani válság annyiban más, mint a korábbiak, hogy azok nem érintették a nemzetgazdaságokat, és nem jártak a reálgazdaság visszaesésével. A mostani krízis ágazatokat-iparágakat söpörhet el. Ez idáig csak az úgynevezett pénz- és tőkepiaci turbulenciát láthattuk. Van ilyen. Általában tíz-tizenegy évente figyelhető meg, hogy a pénzpiac túllendül, túlságosan magasak a jegyzések, és ezt ki kell igazítani, mert nincs annyi jövedelemtermelő képesség a papírokban összesen, mint amennyit a tőzsdei jegyzés mutatna. Mindez a tőzsde húsz-huszonöt százalékos visszaesésével jár, amelyben többen tönkremennek, néhány cég kidől, majd az egész kezdődik elölről. Amikor pedig egy papír elveszti értékének a negyedét, de megmarad a jövedelemtermelő képessége, akkor alulértékeltté és ezzel - mint az OTP vagy a Mol - befektetési célponttá válik. Ilyenkor következik el az, amit ellenséges fölvásárlásnak hívnak. A közgazdászszakma ezt leolvadásnak nevezi.

Eddig az ilyen pénzügyi leolvadások nem érintették a nemzetgazdaságokat, most azonban más a helyzet. A baj nem jár egyedül. Hosszú ideje beszélnek arról, hogy recesszió, visszaesés várható. Ez azt jelenti, hogy amerikai terminológia szerint két, európai szerint négy egymást követő negyedévben a gazdaság egészében visszaesés figyelhető meg. Ám ehhez képest az Egyesült Államok gazdaságában folyamatosan kétszázalékos növekedés volt megfigyelhető a legutóbbi negyedévig, és még akkor is pozitív mérleggel zártak. Az Európai Unióban is pozitívak voltak a számok, azaz, meglepő módon, az eddigi tapasztalattal ellentétben, a pénzügyi szektor megrázkódtatása nem járt együtt a reálgazdaság visszaesésével. Az új előrejelzések már másféle folyamatot vetítenek előre. Jövőre Nyugat-Európában alig félszázalékos növekedés várható, ami elkeserítő prognózis nekünk. A hazánkban megtelepedett multik piacát egyelőre elfelejthetjük. És mi persze nem vagyunk németek, osztrákok és olaszok. Ott, a Lajtán túl simán kibekkelnek egy-két évet. Nálunk más a bázis, de hát ezt, sajnos, magyarázni sem kell.

Láthatóan a befektetők nem bíznak a kormányban. És abban sem, hogy egy gyenge megítélésű, nyitott országban rövid időn belül jelentős javulás mehet végbe. A mélységes bizalmatlanság jele, hogy az OTP és a Mol kereskedését föl kellett függeszteni a tőzsdén. A forint bezuhant, s a működő tőke nem akar jönni.

Szemben más országokkal - az Egyesült Államokról és a nyugat-európai államokról beszélünk - nálunk nem gazdaságélénkítő csomag várható, hanem visszafogás, megszorítás.

Egy korábbi rossz helyzet még rosszabbá válik. S azok az eszközök, amelyekkel a többi ország kormánya él - bejelentéseket tesznek, programokat hirdetnek -, itthon nem működnek.

Pedig meg lehetne nyugtatni a befektetőket. Például azzal, ha a kormány végre kirukkolna a magyarországi euró bevezetésének céldátumával. És akkor kiderülne: Magyarország tényleg nem Izland.