fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Enyhet kínálni a nézők bajaira
2008. október 27., 07:45
Második évadját kezdi a Szolnoki Szigligeti Színház élén Balázs Péter színművész, aki a kinevezését követő viharos hetek után a "békés hónapok" építkezéséről és direktori elképzeléseiről beszél a Magyar Hírlapnak.

- Az újonnan kinevezett színidirektorok rendszerint programot hirdetnek. Ön milyen alapelvek szerint, milyen közelebbi és milyen távolabbi célokat tűzött ki maga elé, amikor a szolnoki színház igazgatói székét elfoglalta?

- A színházról való gondolkodás nem a pályázatom benyújtásakor fogalmazódott meg bennem, hanem jóval korábban. Veszprémi pályakezdő éveim után a Vígszínházban dolgoztam huszonöt évet, a szakma kiválóságaitól leshettem el a mesterségbeli fogásokat. A nagy példaképek segítettek hozzá, hogy megtaláljam saját hangomat. Manapság két iránya van a színművészetnek: az egyiket követve rendkívüli színészegyéniségek közösen játszanak, és pazar előadásokat hoznak létre, a másik szellemében a kevésbé nagy egyéniségek a rendező gondolatainak eszközeiként szerepelnek a színpadon. Miután a nagy bölények a Vígből, a Nemzetiből és máshonnan elhagytak bennünket, a színház világa hasonlatos lett az aranycsapat utáni magyar futballéhoz. Elmúlt az a focistílus, ma a rakkolós, kemény csapatjáték dívik, s ez nem fekszik a magyaroknak. A színházban is a rendezői elképzelés került előtérbe, a színész olykor csak világítási felület. Természetesen nem minden esetben.

- Az igazán nagy rendező nem öncélú elképzelést erőltet a szereplőkre, hanem éppenséggel színészben gondolkodik. Mi több, nagy egyéniségeket nevel ki. Ljubimovtól Vasziljeven át a Bulandra Színház rendezőgárdájáig sorolhatnánk azoknak a nevét, akiknek a keze alatt nagy egyéniségek sora nőtt föl.

- Csak nincsen igazán nagy rendező, míg újító, kísérletező számtalan, ahogy lassacskán ritka a nagy színészegyéniség is. Ljubimov, aki a Vígszínházban rendezett vendégként, akárcsak Vasziljev, maga is színész volt, belülről ismerte a szakmát, ugyanakkor összegző alkat, akinek vannak elképzelései a világban zajló folyamatokról, ezért kezdett rendezni. Amikor Szolnokra kerültem, azért nem neveztem ki főrendezőt, mert rá lehet mutatni ugyan valakire, hogy ő kapja meg ezt a posztot, de igazából ezt annak kell kapnia, aki az idők folyamán elnyeri a társulat bizalmát. Magyarán ki kell nőnie magát, nem elég hozzá a puszta kinevezés. Rendezők dolgában, megvallom, nincsenek jó tapasztalataim. Ha vendégül hívtak például valakit a Vígszínházba, azt csinálhatott, amit akart, s nekem ez gondot okozott. Nem a színészek, nem a társulat, nem a színház sikere érdekelte, hanem a sajátja, tűzön-vízen át ráerőltette elképzelését a szereplőkre. Ezt elviselhetetlennek éreztem.

- Csakugyan vannak úgynevezett önmegvalósító rendezők, iparosok, akik nem a darab szellemét, a kor szavát kívánják hallatni, hanem mindenáron nagyot akarnak mondani. Léteznek viszont olyanok is, akiknek van szuverén világképük, amit meg akarnak osztani a közönséggel, s ugyanakkor a színész alkotóerejét is hagyják kibontakozni.

- Elmondta azt, amiért én tulajdonképpen elvállaltam az igazgatóságot. Engem nem a hatalom érdekelt, mint sokakat, hanem a közönség lelkének birtoklása, ha úgy tetszik, ez a fajta szimbolikus hatalom. Az a lehetőség, hogy megnevettessem vagy megríkassam a nézőket. A polgármester kért föl, hogy pályázzak, miután látott Molnár Ferenc Delilájában Bánsági Ildikóval Szolnokon. Igen nagy sikere volt az előadásnak, már csak azért is, mert az ottani korábbi produkciók nem az effajta stílusvilághoz kötődtek, s egy vidéki város heterogén publikuma nem az újításokra kíváncsi. A baj épp az volt Szolnokon, hogy belefáradtak a nézők az önmegvalósító "én olvasatom"-okba, mert ott volt ugyan Szikora, aki ezt jól csinálta, de voltak mások is, akik szánalmasan gyengén vagy egyenesen rosszul művelték.

- Csökkent tehát a nézőszám?

- Nagyon meredeken csökkent. Épp azért rendeztem meg ott a Delilát, mert nem vették a bérleteket, s kértek, vigyek olyan darabot, amire bejön a közönség. Mint a darab rendezője és szereplője, meg kell vallanom, hogy az előadásnak még annál is nagyobb sikere volt, mint amekkorát megérdemelt. A publikum ugyanis demonstrálni akarta, hogy végre olyan darabot lát, ami tetszik neki. Hívtak tehát igazgatónak, de nem vállaltam el; amikor a másodszori pályázásra is fölkértek, már indultam. Ismeretes a szakmai tiltakozás, ami utána következett, de azok, akik akkor ellenem szóltak, egyetlen előadást sem néztek meg azóta Szolnokon, pedig láthatnák, nem operettet játszunk operettel, bohózatot bohózattal, hanem tartalmas évadunk volt. Kezdődött egy Kálmán Imre-jubileumra készült operettel, a Zsuzsi kisasszonnyal; aztán Kiss József Az angyalok nem sírnak című darabjának ősbemutatója jött, amely katartikus '56-os történetet dolgoz föl. Később Goldoni Két úr szolgáját mutattuk be Bodrogi Gyula rendezésében; szilveszteri gálaestünket a Duna Tévé közvetítette, 1,3 millió nézőt ültetett a képernyő elé. Januárban az Oliver! című musical következett, Vikidál Gyulával az egyik főszerepben. Magam rendeztem Hunyady Sándor Fekete szárú cseresznyéjét, ifj. Jászay László meg is kapta a főszerepéért a Mensáros-díjat. A 27 szolnoki bérlet mellett a 28. a "Szolnok a Tháliában" bérletünk, mely áttekintést kínál hat előadásban a nézőknek, ide hozzuk a Hunyadi-darabot. Végül Maugham Színházát mutattuk be Bánsági Ildikóval. Ökumenikus fesztivált rendeztünk, ahova hitről, erkölcsről szóló előadásokat hívtunk meg az országból, filmeket vetítettünk, köztük az Anne Frank naplóját, nyílt napot szerveztünk a Művelődési Házban, vásárral, kézműves foglalkozásokkal. Beszélgetésre hívtam a környék polgármestereit, a történelmi egyházak képviselőit, az iskolaigazgatókat, hogy a régióban közösen tegyünk valamit a színházért. Emellett bevezettük a légkondicionálást a színházterembe, s miután megkaptunk az önkormányzattól egy üresen álló épületet, ahol a szobaszínházunk is van, megtakarított pénzünkkel elkezdtük átalakítani színészházzá. Amúgy egy fillérrel sem kaptunk több pénzt. Egyszóval prosperál a szolnoki teátrum, de ez senkit nem érdekel. Csak az, hogy miért nem X vagy Y lett a színházigazgató. Azért vállaltam el az igazgatást, hogy bebizonyítsam, igenis lehet a közönség kedvére színházat csinálni. Izgalmasan és nem olcsó műsorral. De először vissza kellett hódítani a nézőket, amit két évre taksáltam. Erre föl száz százalékban elkeltek a bérletek. A bevételünk jelentősen emelkedett. Tart közben a műhelymunka, csak azt, ami ide tartozik, másokkal ellentétben, nem tekintem előadásnak; mert én nem szeretnék a közönségemmel kísérletezni. De azért ha úgy ítélem meg, hogy az előadás elég érett arra, hogy publikum elé kerüljön, akkor bemutatjuk. Stúdiószínházunkban színre visszük Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című színjátékát, pályázat útján pénzt kértünk rá a minisztériumtól, de hét másik, sikertelen pályázásunkhoz hasonlóan, ezt is elutasították.

- Eperjes Károly e lap hasábjain nemrég azt mondta, hogy első két szezonjukat biztonsági évadnak tekintik, amikor is kipuhatolják a közönség befogadóképességének határait, és azután veszik elő a fajsúlyosabb darabokat. Tekinthetem biztonságinak az önök évadját is?

- Ha valaki sikeres színházat akar teremteni, akkor jó színészekkel kell népszerű színjátékokat közérthető formában előadni. Az előző évad vitathatatlanul tetszett a közönségnek. A fiatalokat tömegestül a musical hozza be a színházba, legtöbbször az Oliver! ment: 44-szer. A 2008/2009-es a évadra újra műsorra tűztünk és október 3-án bemutattunk egy nálunk még nem játszott West End-musicalt, A vörös Pimpernelt, amely magyarul még sosem ment; Csengery Attilával és Koós Rékával a főszerepekben, negyvenfős szereplőgárdával és élő zenekarral, Rácz Márton vezényletével. Ezután az Apa csak egy van című vígjátékot mutattuk be. Elkezdtük a Rómeó és Júlia próbáit Kiss József rendezésében. Nagyon fiatalok játsszák a címszerepeket, Dósa Matyi és Molnár Nikolett, klasszikus stílű előadásban. Januárban a Kakukkfészek kerül színre, s tavasszal bemutatjuk a Csókos asszonyt, végül pedig egy különlegességet: a Fellini családtól megvettük Az országúton című film jogait, és Kiss József színpadi adaptációjában ősbemutatóként visszük színre. A harmadik évadtól szeretnénk foglalkoztatni elismert, jelentős rendezőket, hiszen a Bánk bánt, a Denevért, a Makrancos hölgyet, Molnár Ferenctől az Ördögöt szeretnénk bemutatni. Két előadást - reményeim szerint - koprodukcióban játszanánk.

- A szolnoki színháznak olyan, több évtizedes, fontos hagyománya van, amit többek között Paál István legendás előadásai fémjeleznek; ez a vonulat most hiányzik a Tisza-parti teátrum szférájából. Nem kellene ezt a folytonosságot biztosítani?

- Az új szobaszínházban ő is újraéled majd. Mihelyt hangot kap az igény a nézők körében, hogy az ilyen jellegű előadások ne csak a stúdióban, hanem a nagyszínházban is szerepeljenek, abban a minutumban készen állunk a műsorra tűzésükre. Ilyen volt az idén Sartre-tól a Zárt tárgyalás.

- Érzésem szerint kevéssé jelennek meg a mához szóló gondolatok a repertoárban.

- Kiss József igencsak mához szóló gondolatokat pedzett a darabjában, s ha úgy vesszük, minden remekműben benne rejlenek az örökké időszerű értékek, még a Fekete szárú cseresznyében is. Ez is el van túlozva, mármint az, hogy valami feltétlenül a mához szóljon, akárcsak az, hogy a színház mindenáron újat akarjon. Az örök érvényű az, ami modern. Michelangelo Pietàja például örökre modern marad.

- Természetesen, hisz azért remekmű. De a klasszikusok színrevitelén kívül egy színház a kortárs dráma ösztönzésére is hivatott...

- Evégett Jókai Anna vezetésével havonta ismétlődő beszélgetéseket tervezünk drámaírókkal, szorosra fűzzük a kapcsolatokat az olyan komoly írókkal, akik nemigen foglalkoznak drámaírással. Ha olyan darab bukkan föl, amely színpadért kiált, nyomban műsorra tűzzük. Amikor idejöttem igazgatónak, el kellett döntenem, hogy úgy szeretnék-e a szolnoki közönség emlékezetében nyomot hagyni, mint a magyar színjátszás csak önmaga gondolataiban tetszelgő megújítója, vagy pedig mint egy színész, aki direktorként is helytállt a Tisza-parti város teátrumában, boldogságot sugárzott mások felé, mert sok volt benne, jó szerepeket kaptak a színészek, és a közönség estéről estére állva tapsolt, mert jól érezte magát. Ez utóbbit választottam. A publikumot a népemnek tekintem, értük vállaltam a sok konfliktust, nevem meghurcoltatását. Hitem szerint a közönség megérdemli, hogy olyan színházat kapjon, amely az életét gondtalanabbá, harmonikusabbá teszi. Nem kívánom modernség címén föltálalni az élet hétköznapi szörnyűségeit, amit a nézők naponta tapasztalnak, hanem a bajaikra szeretnék enyhet kínálni a jobb idők eljöveteléig.

- De ha rendelkezésére állna a világjáró orosz rendező, Vasziljev, aki bizonyára másként gondolkozik - akkor ugye meghívná?

- Lobbizik Vasziljevért?! De hisz mondtam, ez a tervem a későbbiekben. Nagy egyéniségeket meghívni, őt vagy másokat, a lényeg, hogy tetsszen a közönségnek!

(Magyar Hírlap)