Ezt az összeget 2010-ig lehívhatjuk, de három-öt év alatt vissza kell fizetni kamatostul. Tudják, ez mit jelent az öt-hat százalékos kamat mellett? Azt, hogy ingünket és gatyánkat. Minimum. Gazdasági föllendülést nem remélhetünk, ha ő marad kormányfő, az euró bevezetése pedig egyre távolabb tolódik. De szerinte most húzzuk még egy kicsit szorosabbra a nadrágszíjat, és reménykedjünk, bízzunk benne. De miért bízzunk benne, könyörgök, miért? Miért pont őbenne? Talán mert olyan szépen tud Kölcseyt idézni a blogjában? Pedig inkább a kettős állampolgárság megadása elleni gyalázatos kampánya idején kellett volna saját magának idéznie, hogy "a haza minden előtt". De mitől fordulna jóra bármi is, amíg ő marad? S miért kellene nekünk most, éppen most elhinnünk, hogy még másfél év, és aztán sínen vagyunk? Hiszen mi már ott voltunk, csak közben ez a kormány fölszedette a síneket. Konkrétan és jelképesen is.
Gyurcsány most mégis diadalmaskodik. Leküzdöttük magunkat Pakisztán, Fehéroroszország, az összeomlott bankrendszerű Izland és Ukrajna társaságába. Labilitási versenyben elsők lennénk az újonnan csatlakozott uniós országok között. Minden egyébben utolsók vagyunk. De Gyurcsány mégis büszke. Eredményekről beszél, habókosan, mint egy megszállott. Tegnap fasisztázta az ellenzéket, a nemzeti csúcsnak nevezett porhintés előtt rótta a gyanús tiszteletköröket, de jót ne várjunk a holnaptól. Csak egy talpalatnyi szilárd talajt érezzen a lába alatt, elkezdi újból a vádaskodást. Szellemi fogdmegjei egyetemi tanárokra uszulnak, antiszemitáznak, mint akiknek elment az eszük. Jó szórakozás ez a cirkusszá züllesztett politikai-közéleti porondon. Addig sem az ország tragikus állapotáról esik szó.
Egy törzsi harcokra edzett afrikai országban talán megfelelne a kormányfő stílusa. Itt, ebben a hazában európai stílusú miniszterelnököt szeretnénk látni. Aki, ha csődbe vitt egy országot, akkor le tudja utána vonni a konzekvenciát. S ha lejárt az ideje, akkor veszi a kalapját. De nem azért, hogy újabb nyulakat húzzon elő cilinderéből. Torkig vagyunk a mutatványokkal. Torkig vagyunk a nadrágszíj-összehúzásról szóló dajkamesékkel. Hogy már csak egy-két év. Mást sem hallottunk a Kádár-rendszer alkonyán, mint hogy türelem, csak még néhány év, és minden bajunk megoldódik. Ez volt az állandó szlogen a Kádár-rendszer utolsó másfél-két évtizedében, nagyjából az új gazdasági mechanizmus visszafogása óta: hogy kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat, most még rossz nekünk, de majd! S most megint ezt kell hallanunk? Nem lehet a "majd"-ban leélni évtizedeket. Miért kellene elhinnünk, hogy az a politikus, aki a csődig navigálta az országot, részben gazdasági koncepciótlansága, részben korrupt párttársai, barátai és eszmetársai miatt, aki a törzsi gyűlölködés magvait hintette el minden megszólalásával, most majd kivezet minket a sűrű, sötét erdőből? De főként azt nem tudom, hogy miért bízzunk abban, aki ártott nekünk? Ha így teszünk, akkor tízmillió pszichopata országa leszünk. Akik nem tudom, hogyan fogják visszafizetni a milliárdokat.