Miközben rossz előérzeteink az ország és a Föld jövőjével kapcsolatban sokasodnak, azt kérdezzük: hol az erőnk, hol a hitünk? Hol van az az erő, hol van az a hit, amely például megvolt elődeinkben, akik évezredeken át vándoroltak, míg a Kárpát-medencébe értek, átéltek háborúkat, éheztek, nyomorogtak, vagy éppen templomokat, várakat építettek, győztes csatákat vívtak, nehéz vagy dicsőséges időkben emelték magasra, vagy rejtőzködve, az életüket áldozva is őrizték a magyar szellemiséget és vele az univerzális emberi jót.

Az a hit és az az erő bennük van, a halottainkban, az életfeladatukat, sorsukat beteljesítő egykoriakban, akikről a katolikus egyház azt mondja, hogy az életükben eljutott a lelkük Isten látására. Az a hit és az az erő abban van, ahogyan emlékezünk rájuk, abban, ahogyan bejárjuk velük az életük állomásait, ahogyan egyre érettebb fejjel egyszerre csak megértjük, mit, miért, hogyan tettek. És akkor az életükkel megszólítanak minket, és elmondják nekünk, hogyan, miért kell élni, miért érdemes tűrni, és mit nem lehet tűrni. Hányan lehettek az évezredek során hozzájuk hasonlók, olyanok is, akiknek a nevét nem jegyzi sem egyházi ünnep, sem krónika, nem lettek sem szentek, sem boldogok, az arcukat sem láttuk soha? Az ő győzelmükből, amelyet elsősorban saját maguk felett arattak, mind meríthetünk békességet is, bátorságot is, akik ma és a következő napokban megemlékezünk róluk.

Mert a következő nap már nem a triumfáló, pálmaággal felénk integető életek ünnepe, hanem a földi múlandóságé. Amikor a sírkerteket járjuk, mécsest gyújtunk halottaink sírján, átéljük újra a gyászt, a fájdalmat, imádkozunk értük, megszólítjuk magunkban őket. És ha mindenféle virtuális terek kiagyalói egész évben azon mesterkednek is, ezen a napon nem tudunk nem gondolni saját halandóságunkra, és nem tudjuk legalábbis egy villanásig megérteni: mi az, hogy halhatatlan lélek. Mert hogyha nem lenne halál, ha nem születne és nem múlna el, ha nem változhatna minden ebben a dimenzióban, mi értelme lenne az életnek? Mindannak persze, amit a beteljesült sorsok, életfeladatok felől nézve életnek nevezünk.

Már az ókori görögök is tudták, hogy a halál súlyt, komolyságot, drámaiságot ad a mulandó ember életének. Ne hajoljunk hát el ezen a napon mindaz elől, amit a halottak napja adhat, ne keressünk hát semmit a tévécsatornákon, miután akciós mécsesekkel lefutottuk a kötelező kűrt a családi síroknál, gyulladjon inkább minden halottunkért gyertya a lakásban, legyen inkább csönd, hadd beszéljen hozzánk inkább ma valaki más. Isten? A Lét? Nevezze ki-ki úgy, ahogy érzi.