Én legalábbis nem tudom, és nem is fogom megszokni félholtra vert magyar emberek látványát. Sajnálnám a félholtra vert szlovák szurkolót is, de olyat szombaton nem láttunk. A szlovák rendőr ugyanis - ellentétben magyar kollégáival - nem veri a saját fajtáját, viszont a pozsonyi drukkerek tapsától kísérve látható élvezettel aprította a dunaszerdahelyi és budapesti magyarokat.

Az első bécsi döntés hetvenedik évfordulóján hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy 1938-ban nemcsak a Felvidék egy - túlnyomórészt magyarlakta - részét kaptuk vissza, de néhány hónappal később megszületett az önálló Szlovákia is. Ilyen állam addig nem létezett a történelemben. Vezetője a zsidóellenességben, magyarfóbiában, primitív, szűk látóterű nacionalizmusban verhetetlen Jozef Tiso, a gyűlölet papja, aki formás kis fasiszta államot kreált itt Európa közepén. A mai Szlovákia, az állam és a rendőrség vezetői, a futballszurkolók - de az úgynevezett hétköznapi emberek többsége is, akik a statisztikai felmérések szerint a tisói hagyomány rendíthetetlen hívei - a jelek szerint jól érzik magukat a legújabb keletű szlovák fasizmusban.

A szlovák fasiszta gondolat a 21. században is a kirekesztésen, a nemzeti és etnikai kisebbségek gyűlöletén és diszkriminációján alapul. Lelki mozgatórugója a fiatal nemzedékek elől gondosan eltitkolt kisebbrendűségi érzés: a csehek, lengyelek és magyarok szomszédságában állam és nemzeti kultúra nélküli évszázadokat kell utólag kikozmetikázni. A Magyar Királyságról elnyomó állam képét festik fel, de ugyanilyen vehemenciával gyűlölnek mindenkit, aki a Pozsonytól Királyhelmecig terjedő, 1993. január elseje óta tartó országos boldogság útjában áll. Olykor a magyar nacionalizmus is roppant korszerűtlen és megmosolyogtató, de a szlovák mélységeket aligha érjük el. Már csak azért sem, mert Magyarországon fél évszázad alatt nemzetiségi okok miatt még egy pofon sem csattant el Tótkomlóson vagy Szarvason. Bármennyire ócsárolják is olykor a legendás magyar toleranciát, higgyük el: érték. Valami, ami északi szomszédságunkban mindig is hiánycikk volt. Érték elsősorban azért, mert a szlovákkal ellentétben a magyar társadalom voltaképpen egyetlen közéleti kérdésben sem egyezik meg, nincsenek közös ügyek, csak törésvonalak és árkok. Ilyen körülmények között minden egyes - egyébként teljességgel igazságtalan és haszontalan - pofon csak Gyurcsányékat erősítené.

Elképzelhetjük, hogy a szombati magyarverés után milyen elégedettek szlovák szomszédaink. Jól megmutattuk a szemét magyaroknak, gondolhatják, többet ne dugják ide a képüket. A gond csak az, hogy mi Dunaszerdahelyen is otthon vagyunk, meg Kolozsváron és Szabadkán is, és amíg egyetlen magyar is beszéli az anyanyelvét az elcsatolt részeken, ott is leszünk. Akárhogyan zsugorítanak bennünket határon innen és túl, soha nem fogunk külföldiként tekinteni egymásra. Történelmünkben akadtak már jóval kilátástalanabb helyzetek is, ma mégis itt vagyunk.

A kisebbségi érzésből fakadó nemzeti elbizakodottság éppen olyan fogyatékosság, mint a teszetosza, szóvirágokba burkolt, cselekvőképtelen hazafiság. A szlovákok az előbbiben, mi az utóbbiban szenvedünk. A végeredmény mindkét országban a normális, nyitott, polgári társadalom lebontása.

Szombaton Dunaszerdahelyen minden egyes lesújtó gumibot, minden magyar fejen landoló ütés ezt a folyamatot gyorsította fel. Káröröm és gyűlölet az egyik, bosszúvágy és újfent gyűlölet a másik oldalon. Ebből nem lesz szlovák-magyar kiegyezés, de még békés egymás mellett élés sem. Az a legrosszabb az egészben, hogy Fico és Gyurcsány már régen a nyugdíjasklub VIP-szektorában szunyókál, amikor szlovákok és magyarok még mindig egymás mellett élve, továbbra is a gyűlölet fullánkjaival méregetik egymást.

Amíg magyarokat vertek Dunaszerdahelyen, itthon minden a megszokott mederben zajlott. Gyurcsány Ferencnek és külügyminiszterének beszédes hallgatása, cinkos némasága már teljesen normális eljárás. Nem tiltakoznak, nem hívatják be a szlovák nagykövetet, és nem hívják vissza Pozsonyból a mi nagykövetünket, csak a hazai felháborodás nyomán és az ellenzék sürgetésére kérnek magyarázatot a szlovák rendőrség brutális fellépéséről.

Tán csak nem azért, mert ugyanaz az ellenségük, mint a pozsonyi kormánynak: a magyar jobboldal, utcán, stadionban, szavazófülkében, sőt a puszta létében. Posztkommunista, fasiszta - két jó barát. Lehet, hogy ezen a nyomvonalon már épül a szlovák-magyar barátság, csak mi, demokraták nem vettük észre.

Erről álmodtunk volna 1989-ben? Aligha. Valahogyan újra kellene gombolni azt a bizonyos kabátot.