A magyar Brennus

Előttem egy fotó. A képen két ember, kezükben pezsgős pohár. Koccintanak. Történelmi ez a koccintás! Az egyik alak ugyanis a szovjet birodalom teljhatalmú ura, Nyikita Szergejevics Hruscsov. A másik a Magyar Népköztársaság... mije is? Nem tudni, hogy amikor a fénykép készült, Kádár János még csak egyszerű, hétköznapi hitvány áruló volt-e, vagy már az idegen hatalom által felkent miniszterelnök. Egykutya. Amúgy is mindegy: a pezsgőzés, a hátborzongató gesztus nem egy pillanatnak szólt. Egy egész korszaknak.

Létrehozva: 2008. november 4., 08:36	nyomtat	küld

Vae victis. Jaj a legyőzötteknek. A historikus közhely igazságát Magyarország népe az 1956. november negyedikét követő időkben jócskán megtapasztalhatta: az után, hogy Kádár hívására jöttek ismét a hódítók, hogy tankok szántották földjeinket, hogy hatvanezer katona trappolt át az országon, halált osztva, várost és otthonokat porig rombolva. A megtorlógépezet működésbe lépett. A magyar Brennus pedig sikernapjait élte. Persze, hisz semmiből minden lett: élet-halál ura. Ehhez pedig igazán nem kellett sok, csak annyi, hogy - Háy Gyula szavaival - eladja "a nép reményét néhány megkopott rubelért". A név nélkül megjelent, de Háynak tulajdonított vers így szólítja meg őt: "Kádár miniszterelnök úr! Sok szolgarendszer megbukott már, / S ön mindezekből nem tanul? / Ön csak szaval a szabadságról, miközben tankok közt lapul? / Jön az idő, Ön felelni fog, Kádár miniszterelnök úr!"

Az idő jött ugyan, de felelnie, mint tudjuk, végül soha semmiért sem kellett. Se árulásért, se holtakért, se a kezéhez tapadó vérért.

Nem úgy régvolt "rokonának", az ókori Brennusnak: őt büntette a sors kegyetlenségéért, önteltségéért. A krónikák szerint a hajdani gall hadvezér a Krisztus előtti 4. században kifosztja az alliai csata miatt védtelenül maradt Rómát, lakóit meggyalázza és szörnyű sarcra kényszeríti. És mert a lovagiasság csírája sincs benne, a szégyenletes dolgot csalással tetézi: hamis súlyokkal méreti a sarcra szánt aranyat. Hogy a büszke rómaiakat a végsőkig megalázza, nehezékül még a kardját is a mérleg serpenyőjébe dobja. Ekkor mondja ki a nevezetes mondatot: Vae victis.

Kádárnak nem volt kardja, és persze serege se, ő idegen erőkkel vette be a saját "hazáját", önként megajánlva a sarcot - vérben és aranyban. Kimaradhatott nála jó néhány történelemlecke, pedig tanulságosak a példázatok: a gall vezér, Brennus végül nem élvezhette a kétes győzelem mámorát, megérkezett ugyanis seregeivel a római Camillus, a városból kiverte és messzire űzte a rettegett gallokat. És mert a sarcegyezményt Brennusszal csak egy alacsony rendű római hivatalnok kötötte, a szerződést semmisnek nyilvánította.

Magyarország népe hiába tudta: egy erkölcsileg igen alacsony rendű, nem szavahihető ember miatt kénytelen fizetni a kegyetlen sarcot, a "szerződés" semmissé nyilvánítására évtizedeket kellett várni. Az áldozatot megfizettük. Maradt a tanulság. Elsőül is az: amiként Kádárnak, az ő örököseinek sem szabad immár egyetlen hazug szavát sem elhinnünk.

(Várkonyi Balázs, Magyar Hírlap)