Barack Obama sikere nem meglepő. Kétségtelenül fiatal és lendületes politikus, nagyszerű szónoki képességekkel. Kampányának komoly eredménye volt, ahogyan mozgósítani tudta híveit. Megválasztása lehetőség Európa számára is a transzatlanti párbeszéd és kapcsolatok elmélyítésére. Számomra John McCain az amerikai konzervatív oldal egyik leghitelesebb politikusa. Viszont ez kevésnek bizonyult akkor, amikor nyolcévnyi republikánus kormányzás után a republikánus oldalon kétségtelenül megjelentek a kifáradás jelei. Mindezt tetézte, hogy az amerikai társadalom összekötötte a pénzügyi válságot a republikánus vezetéssel. Ebből a szempontból a demokrata sikert nevezhetném a demokráciával járó politikai váltógazdálkodás természetes következményének is.

Obama esetében nem akarok megkerülni még egy izgalmas kérdést: az Egyesült Államoknak színes elnöke van. Amikor én születtem, még voltak olyan államok, ahol meglincselték a feketéket, ha olyan buszra szálltak fel, melyen csak fehérek utazhattak, vagy ha szavazni akartak. Ma a világ legerősebb államának választópolgárai egyértelművé tették: politikai döntés meghozatala szempontjából másodlagos a származás és a bőrszín. Azért még van mit tanulni a világnak Amerikától!

A külvilág számára mától legfontosabb kérdés, hogy az Egyesült Államok milyen külpolitikát fog folytatni. Persze a legtöbben most elsősorban az iraki és az iráni, netán a Közel-Kelettel kapcsolatos ügyekben várják a válaszokat. Azonban számunkra van egy ennél fontosabb kérdés: milyen mértékben lesz jelen az Egyesült Államok Európában és a régiónkban. Szükségünk van Amerikára, különösen egy olyan pillanatban, amikor Oroszország külpolitikáját ismét érdekszféráinak kialakítása határozza meg. A transzatlanti viszony törékenysége jelenti ma az igazi biztonsági kockázatot Közép- és Kelet-Európára, vagy akár tágabb összefüggésben is. Obama sikere olyan lélektani lehetőség, mely esélyt jelent ennek a törékenységnek a túllépésére. A második Bush-adminisztrációnak kétségtelenül voltak pozitív kezdeményezései. A cseh-lengyel-amerikai rakétavédelmi rendszer nemcsak katonai szempontból érdekes, hanem politikai üzenete is van: az Egyesült Államok marad a régióban. Kicsiben hasonló üzenettel bír a pápai NATO-repülőtér is. A megváltozott amerikai szemléletre és a kooperációra vall az, ahogyan a második Bush-adminisztráció együtt tudott működni a NATO-val és az EU-val, vagyis hazánk szövetségi rendszereivel Afganisztán és Irán ügyében. Közép-Ázsia és a kaukázusi térség szuverenitásának erősítésével párhuzamosan az elmúlt időszakban Washington kétségtelenül motorja volt régiónk jövőbeni energiadiverzifikációjának. Koszovó függetlenségének elismerése, az albán NATO-tagság, Macedónia konszolidációja, a belgrádi európai politikai erők támogatása pedig egyértelműen jelezte: az Egyesült Államok nem felejtette el a Balkánt, és képes hatni a térség stabilizálására. És mindez tetőződött egy ígéretes politikai gesztussal: a vízummentesség megadásával. Ezek azok a folyamatok, melyek folytatására szükség van. Ezért is remélem, a demokraták körében nem azok - a magyar sajtóban is megjelent - szakmai vélemények fognak felülkerekedni, melyek szerint biztonsági kérdésekben fokozatosan ki kell vonulni a régiónkból, hanem a Clinton-éra azon külpolitikusai lesznek a meghatározóak, akik közreműködésével csatlakozhattunk a NATO-hoz, és akik leállították Milosevics etnikai tisztogatásait.