Az október tizedikén hivatalosan még stabil és sziklaszilárd magyar bankrendszer, távol "a pénzügyi világválság epicentrumától", minden sokknak ellenállva dacolt a válsággal, mára azonban tőkeerősítő injekcióra szorul. Így az Európai Uniótól, a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól felvett, az unió történetének legnagyobb hitelkeretéből 600 milliárd forintot a hazánkban tevékenykedő, egytől egyig külföldi többségi tulajdonban lévő pénzintézetek megsegítésére kell fordítani. Tekintve, hogy a nemzetközi méretű hitelválság csaknem egy éve érezteti hatását a pénzügyi szektorban, rejtély, mi történhetett ilyen rövid idő leforgása alatt. Mivel a magyar bankrendszer valóban nem vásárolt be a pénzügyi újítás néven piacra dobott fedezetlen, "mérgezett" értékpapírokból, sőt a hazai jelzálog-hitelezés finoman szólva is több mint óvatos volt, a laikus elhihette a jegybanki vezetőknek: "az Európába begyűrűzött válságnak nincs közvetlen hatása ránk, a bankközi piac működése normális", és a legcsekélyebb jele sincs a forint- vagy a devizalikviditás romlásának. Sőt, három hete a nemzeti bank szerint még nyoma sem volt annak, hogy a magyar bankok anyacégei forrást vonnának ki itthoni leányvállalataiktól.

A válság enyhe oldalszelétől szédítő gyorsasággal jutottunk el a bankok megsegítésének szükségességéig. A tegnap bejelentett, kétszer 300 milliárdos - tőkeerősítő, illetve garanciát adó - csomag azonban több sebből is vérzik. Elsősorban a Pénzügyminisztérium és a jegybank korábbi magabiztos bejelentései után már tényleg nem látni tisztán, valóban szükség van-e a bankóriások megsegítésére az adófizetők pénzén - azzal az átlátszó, bár gyenge lábakon álló érvvel, hogy valójában a saját vállalkozói szféránk hitelellátását biztosítjuk e lépéssel.

Másrészt nem világos, hogy az állam miért nem kér szavazati jogot biztosító részvényeket a nagyvonalúan felajánlott források fejében, vagyis miért elégszik meg az úgynevezett osztalékelsőbbségi értékpapírokkal. Az 1993-94-es bankkonszolidációkor legalább szavazórészvényeket kapott a bankokat kisegítő állam az alsó hangon és 1996-os áron kalkulálva is mintegy 800 milliárd forintot felemésztő közpénz ellentételezéseként. A mostani megállapodás további homályos pontja, hogy kik is vehetik igénybe a gigahitelt. Ha elfogadjuk, hogy elvileg a 200 milliárd forintot meghaladó szavatoló tőkéjű pénzintézetek minősülnek ezúttal "rászorulónak", akkor mindössze három-négy nagybank jöhet számításba. Kétséges az is, hogy a segítségért felajánlható részvények a későbbiekben valójában milyen részvényeknek minősülnek majd, vagyis az állam hogyan és pontosan milyen formában szerezheti vissza a most befektetett pénzét, amelyért az IMF-nek devizában kamatot fizet. A legfontosabb kérdés azonban a következő: milyen erkölcsi/gazdasági/jogi alapon lehet külföldi tulajdonú pénzintézeteket a magyar adófizető állampolgárok terhére (kamatfizetés, eladósodás) feltőkésíteni? Ismét egy abszurdum vált realitássá. Még Bokros Lajos volt pénzügyminiszternek sem lett igaza. Ő ugyanis már idejében megmondta: ne a külföldi kézben lévő magyarországi bankok miatt aggódjunk, róluk úgyis gondoskodik majd az anyabankjuk...