Mindezzel együtt nehéz értelmes magyarázatot találni arra, hogyan tűnhet el nemzeti históriánkból több mint félmillió ember nyomtalanul. Olyan emberek méghozzá, akik - nagy szavak! - a haza határainak védelmében vesztek oda kilencven évvel ezelőtt. A világ híradói tele vannak a nyugat-európai első világháborús megemlékezések képeivel: kabátjukra pipacsot tűző britekkel, Sarkozyvel, aki a parancsmegtagadás és a dezertálás miatt kivégzett francia katonák becsületének helyreállításán fáradozik, az elképesztő törökországi veszteségeiket a mai napig sirató ausztrálokkal meg büszkén masírozó olasz katonai hagyományőrzőkkel - a magyar híradások pedig lelkesen közlik az egykori nyugati hadszíntér ünnepségeit. Fel sem merül a szerkesztőkben, hogy a brit, a francia, az ausztrál nemzet halottai mellett esetleg egy szót ejthetnének az Isonzó mentén, a Doberdón, Galíciában vagy a Kárpátok hágóin elesett magyarországi honvédekről.
Eltelt kilencven év, volt közben néhány történetírási paradigmaváltás, lassan meghalnak azok is, akik a hősi halottakra emlékezhetnek és emlékeztetnek, kiürülnek a családi legendáriumok, s így hal meg kétszeresen az a szegedi, debreceni vagy nagyváradi baka, aki alföldi parasztember létére az Alpok gleccserein volt kénytelen a hazáját megvédeni, majd ottveszni. Akinek a neve a két háború között még felkerülhetett a falusi emlékművekre, és a hősök napján tisztelegtek emlékének, de 1945 után már egy imperialista hadsereg bűnös katonájaként, a szerb dominanciájú Jugoszláviában - a "hideg napok" miatt - visszamenőlegesen egyenesen fasisztaként merült a történetírói rosszindulat, majd az egyetemes közöny süllyesztőjébe.
Hol vannak a katonák?
Nem kell ahhoz az isonzói monarchiás katonatemetőkig utazni, hogy az legyen a benyomásunk: magyarok nem is harcoltak az első világháborúban. Nézem a magyar híradásokat, a hazai interentes blogok könnyes megemlékezéseit a nyugati állami (!) ünnepségekről, és egyszerűen nem hiszek a szememnek. Van reneszánsz év, ami szép és jó, de mikor lesz ismeretlen katonák éve, például azé a magyar fiatalemberé, akinek holtteste ma a Hősök terén fekszik, és aki a Doberdón esett el? Vagy mindazoké, akiknek már a fejfájuk, a nevük, sőt a hantjuk sincs meg Szlovénia máskülönben példás módon karbantartott katonai kegyeleti körleteiben. Aztán mikor lesz emlékéve az 1848-49-es szabadságharc idején felkoncolt polgári áldozatoknak, akiket oláh meg rác martalócok mészároltak le családjukkal együtt, és akik idén éppen százhatvan esztendeje égtek el máglyákon, lehelték ki lelküket karóba húzva vagy fűrészek alatt?
Magától értetődő volna mindezt történelmi traumáinkkal, Trianonnal, az elvesztett világháborúkkal, kommunista történelemhamisítással magyarázni. Túlságosan is magától értetődő. Ám ma már nincs akadálya az emlékezésnek, sem egyéni, sem állami szinten. Meglehet, mégis minden Trianon miatt van. A magyar fejek és szívek Trianonja miatt.