Miután a megsegítendő pénzintézetek közül tegnap az OTP nyilvánosságra hozta, hogy ez évi adózott nyeresége várhatóan 220 milliárd forint lesz, a K&H Bank legfrissebb profitjelentése pedig hatszázalékos növekedésről tanúskodik, a CIB pedig már korábban kikérte magának, hogy állami tőkeinjekcióra lenne szüksége - egyelőre nem tudni, kinek is kéne odavetni a 600 milliárdos mentőövet.
A közel nyolcvan százalékban külföldi kézben lévő hazai bankok külhoni anyavállalatai ugyan kétségkívül jelentős veszteségeket írtak le az utóbbi hónapokban, ám ez a dráma még az egyik legnagyobb európai bank, az olasz UniCredit esetében is csak az idei óriásprofit csökkenését jelenti. A bank gyorsjelentése szerint a holdingnak a mostani válságos időszakban be kell érnie holmi 551 millió eurós nyereséggel, amely kétségtelenül alulmúlja az 1,2 milliárd eurós eredeti profitcélt. A bankmentés első számú kérdését tehát a mai napig nem sikerült tisztázni: az eddig uniós szinten is kimagasló hasznot hajtó, rossz jelzálogkölcsönnel vagy kétes értékpapír-állománnyal nem fertőzött magyar leányvállalatokat össze lehet-e mosni a kisebb-nagyobb veszteségeket elszenvedő anyabankjukkal? Kinek a kötelessége felelni a leányvállalatáért: a magyar adófizetőnek vagy a külföldi anyabanknak? Úgy tűnik, Simor András jegybankelnök örökérvényű megállapítása a "nincs ingyenebédről" csak most, csak ebben az esetben és csak a bankszektorra nem vonatkozik, mindenki másra egyébként igen.
Ha ugyanis a külföldi anyabank - felrúgva a nemzetközi megállapodásokat - nem felelne hazai leányvállalataiért, felvetődhet a következő kérdés: a magyar adófizetők számláján és kamatköltségén kell-e megmenteni az anyabankok részvényeseit. A banksegítő törvényjavaslatban semmiféle garancia nem szerepel arra vonatkozólag, hogy a leánybankoknak nyújtható magyar állami segítség ne kerülhessen át valamilyen formában az anyabankhoz, miképp az sem tisztázott, mi a valós oka annak, hogy a magyar állam átvállalna bármilyen feladatot is a tulajdonos pénzintézetektől.
Ha viszont valóban léteznek olyan likviditási gondok, amelyek a hazai devizahitelezést veszélyeztethetik, akkor nem világos, hogy az adott bank milyen feltételekkel vehet igénybe segítséget és azt mire fordíthatja. Van-e biztosíték arra, hogy a magyar lakossághoz és a hazai kis- és középvállalkozásokhoz kell végső soron eljutnia a közös kasszára felvett hitelből folyósított pénznek?
A törvényjavaslattal kapcsolatos kapkodást és bizonytalanságot jól mutatja, hogy az állam eredetileg nem szavazó, osztalékelsőbbségi részvényeket kapott volna a hitel fejében, néhány nap leforgása alatt azonban kiderült: az állam mégiscsak szavazó részvényekké nyilváníthatja egyoldalúan a részvényeit. A legfontosabb probléma azonban egyértelműen az átláthatóság kérdése: ki dönti el, melyik pénzintézet jogosult a segítségre, ki ellenőrzi a felhasználást, és egyáltalán milyen alapon lett kiszámítva a bűvös 600 milliárd forint, ha amúgy a hazai pénzintézetek tőkemegfelelési mutatója több esetben még a nyugat-európai, már feltőkésített bankokét is meghaladja. Át akar menni a vak néni az utcán, vagy valakinek az az érdeke, hogy látványosan átvezesse?