Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt néhány esetben még tetézték is őket. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép-, valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket. Úgy tűnik, a világ lassan mégiscsak tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbekétől eltekintve, már csak a magyarkérdés nincs megoldva.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezeréves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt nyolcvannyolc évben következetesen csak békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg orvosolni az igazságtalanságot. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosításával. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Ha nem változnak a külső körülmények, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázattal jár Európára. Van azonban egy harmadik megoldás is: egységes magyar akarattal és európai együttműködéssel teljes körű autonómiát biztosítani a Kárpát-medencei őshonos nemzeti kisebbségeknek.

A rendszerváltozás kezdetén nagyon sokan hittünk abban, hogy az euroatlanti integráció jobb feltételeket teremt majd a magyarság sorskérdéseinek megoldásához. Ebben súlyosan csalatkoznunk kellett. Elsősorban saját magunkat okolhatjuk a kialakult helyzetért. Mert igaz ugyan, hogy az Európai Unió elsősorban az egyéni emberi jogok érvényesülését kéri számon, és saját megfogalmazása szerint a kisebbségi kérdést "nemzeti hatáskörben" hagyta, de ha egy nemzeti kisebbség érdekeit határozottan és keményen képviselték valahol, akkor a nemzetközi közösségnek oda kellett figyelnie, és előbb-utóbb jóvá kellett hagynia az önrendelkezés érvényesülését. A rendszerváltozás kezdete óta a jobboldali kormányok mérsékelten, a baloldaliak egyáltalán nem képviselték az összmagyarság érdekeit, a Gyurcsány-kormány pedig egészen a haza- és nemzetárulásig ment el. A határon túli magyarság politikai szervezetei is többnyire visszafogottan, a rossz történelmi tapasztalatok miatt sokszor félve lépnek fel érdekeik érvényesítéséért. Tudomásul kell venni, hogy csak akkor figyel ránk a világ, ha hangosan és keményen követeljük jogainkat. A közelmúltban az Echo Televízió Unió című műsorában Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke azt mondta, ha valamelyik tagországban nem érvényesülnek a nemzeti kisebbségek jogos követelései, akkor "be kell hozni a problémát az Európai Parlamentbe". Hasonlóan nyilatkozott korábban ugyanebben a műsorban két másik közismert európai politikus, Elmar Brok és Ingo Friedrich is. Mások soha nem fognak szólni az érdekünkben, nekünk kell felemelnünk a szavunkat.

Ezzel szemben mi a helyzet ma a Kárpát-medencében? Nyolc országban tizenhatféleképpen politizálnak alapvető nemzeti kérdésekben a magyarok, ha csak a legfontosabb pártokat számolom. Szomszédainkkal ellentétben nem lépünk fel egységesen sem a bilaterális, sem a multilaterális kapcsolatokban. Állandóan figyelemmel vagyunk szomszédaink érzékenységére, négy országban pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Most éppen Szlovákiában dúl a magyarellenes hisztéria. A nemzetközi gyakorlatban példátlan sértéseket nyel le a magyar kormány, az Országgyűlés és az egész nemzet. A felvidéki magyarság sorozatos jogsértéseket szenved el, a Benes-dekrétumok megerősítésével nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovák politika célja 1920 óta változatlanul a magyarság teljes felszámolása az új keletű államban. Autonómiáról beszélni hazaárulást jelent Pozsonyban. Pedig többről is beszélhetnénk. Határmódosítást követelhetnénk, megalapozottan és jogosan. De egyrészt nincs rá nemzetközi fogadókészség, másrészt nem oldaná meg az egész Kárpát-medencében a magyar nemzet egyre tragikusabb helyzetét. A megoldás a határok valódi lebontása és minden nemzet teljes egyenjogúsága lenne. Tulajdonképpen a magyarság és az egész térség számára az lett volna jó, ha az Osztrák-Magyar Monarchia nem felbomlik, hanem átalakul. Dualizmusból konföderációvá, mely idővel a föderáció irányába fejlődhetett volna. A Duna völgye lehetett volna a mai Európai Unió bölcsője. (Kossuth Lajos után szabadon.) Most fordítva halad a történelem, mi csatlakozunk a földrész nyugati felén létrehozott integrációba. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ez a teljes egyenjogúság jegyében folyna. Az új nemzetállamokban azonban másodrangú állampolgárként kezelik az őshonos nemzeti kisebbségeket (melyek a szomszéd országban többséget alkotnak!), néhány helyen pedig teljes felszámolásukra törekednek. Ezért elengedhetetlenül szükséges a teljes körű autonómiájuk, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómiájuk biztosítása.

Ezen új magyar nemzetpolitika zászlóvivője egy mielőbb megválasztandó új magyar kormány kell legyen, szorosan együttműködve a mindenkori ellenzékkel és az elcsatolt területek magyar politikai erőivel. Hét szomszédunk közül várhatóan "csak" kettővel vagy hárommal kell majd felvenni a harcot, a politikai harcot, de elszánt és következetes küzdelem esetén győzelmünk nem lehet kétséges. Vesztesek csupán a nacionalisták, a soviniszták és a fajgyűlölők lesznek. Újjászületik kontinentális méretekben a Szent István-i gondolat: a sokszínűségében erős birodalom, a régiók Európája. Ha azonban a magyar politikai erők nem ismerik fel végre az összefogás és a kemény fellépés szükségességét, akkor nem sok esélyünk marad a Kárpát-medencében. Kárba vész a több mint ezeréves küzdelem, a maradék országot pedig bárki kénye-kedve szerint megalázhatja.