És hogy ez a képtelenségünk hogyan vezetett a mai és jövőbeli - most már kikerülhetetlenül tragikus - végkifejlethez. 1988 ebben az eseménysorban kitüntetett szereppel bír, mondhatni, "inflexiós pont", a láthatatlan "megatrendek" mélyén itt mennek végbe azok a változások, amelyek mai tragédiánk közvetlen kiváltó okai. Az írás terjedelmi korlátai természetesen lehetetlenné teszik, hogy e "szenvedéstörténet" minden stációját felelevenítsük, de azért kíséreljük meg kiragadni a legfontosabbakat.

Meggyőződésem, hogy az év messze legfontosabb eseménye valójában egy olyan történés, amelynek nemcsak a fontosságáról, de magáról a "tény mivoltáról" sem tud a mai magyar felnőtt népesség nagy része. Ha egy kereskedelmi televízió kvízműsorában feltennék a kérdést, hogy ki vezette be a legújabb kori kapitalizmust Magyarországon, és három nevet adnának meg, igen érdekes következtetésekre juthatnánk. A három név, mondjuk, Kádár János, Antall József, és, hogy azokra is gondoljanak, akik nem minden kötelező irodalmat olvastak el az egyetemen, Gáspár Győzike lenne.

Nos, a válaszolók jót mulatva először persze Kádár Jánost zárnák ki, hisz még az is plauzibilisebb megoldás, hogy Győzike, mint az a nyilvánvaló képtelenség, hogy Kádár János. Pedig, tisztelt olvasók, a helyes válasz: Kádár János! 1988 tavaszán ugyanis a régi rendszer parlamentje ellenszavazat nélkül fogadott el egy törvényt, amely ma is hatályban van, az 1988. évi V. törvény nevet viseli, de a hétköznapok során mindenki csak "társasági" törvényként említi. Ez a törvény mindössze azt az egészen "jelentéktelen semmiséget" teszi lehetővé, hogy Magyarországon minden belföldi és külföldi magán- és jogi személy bármekkora tőkével (milliárd dollárnyival is akár!) tőkés magánvállalatot alapítson. Kádár János ekkor még a rendszer teljhatalmú ura, és Grósz Károly a miniszterelnöke. Aki felnőtt emberként élte át azokat az éveket, pontosan tudja, hogy ez aligha mehetett volna végbe anélkül, hogy máig is tökéletesen ismeretlen külső és belső hatalmi alkuk alapján legalább egy évtizeddel a parlamenti elfogadás előtt ne hoztak volna meg minden lényegi döntést a majdan bevezetendő kapitalizmus minden fontos paraméterét illetően.

Ma már világosan látszik, hogy 1978 és 1982 között a végzetesen eladósodott (eladósított?!) Magyarország "szuverenitásgazdája" megkettőződött, az eddigi szovjet birodalmi szuverenitásgazda "mellé" belépett a rendelkező-hatalmi térbe a nyugatias globalitás birodalma. Ennek az "igazi rendszerváltozási" folyamatnak a formális befejeződése 1982, amikor a Nemzetközi Valutaalapba is belépünk. Mindaz tehát, amit azóta is "rendszerváltásként" ünneplünk, vagyis ami 1989 ősze és 1990 tavasza között végbement, valójában nem egyéb, mint egy látványtechnikai tűzijáték, "vakulj, magyar!" jeligére, amelynek egyetlen célja az volt, és az ma is, hogy a magyar választók millióinak retinájára minél tovább ráégve maradjon az a végzetes optikai csalódás, hogy a "rendszerváltás" ekkor kezdődött. Miközben, mint láttuk, a lényegi folyamatok 1982-ben már végleg le is zárultak. Így aztán a döntő többség persze ma sem érti, hogy hogyan lett vesztese annak a folyamatnak, amellyel kapcsolatban az "új rendszer" valamennyi politikai alakzata azt ígérte neki, sőt ígéri ma is, hogy történelmi jelentőségű felemelkedését hozza majd. Azt meg aztán végképp nem érti: nem elég, hogy a bérének reálértéke az idén visszasüllyedt a késő kádári 1978-as szintre, de ráadásul az igazi visszacsúszása még csak most kezdődik. Hogy lelkileg, erkölcsileg megroppantva, testi egészségében szétroncsolva, anyagi vagyonától megfosztva most éppen azzal vádolják meg, hogy "túlfogyaszt", pazarol, hedonizál itt összevissza, és hogy ezzel ő a mostani válság igazi okozója is, és hogy lenne szíves ezért végre most már a "pénztárhoz fáradni", és kifizetni mértéktelen dorbézolásának árát, merthogy "nincs ingyenebéd"! Mindeközben ezt fennen hangoztató liberális urai nyilván azt hiszik, hogy ez így teljesen rendben is van, sőt ez lesz majd az "igazi rend".

És szóljunk azért egy utolsó bekezdés erejéig arról a mindezt előidéző erőről is, amely e gyalázatnak a "főkonstruktőre" volt, van és lesz, hiszen ők voltak azok, akik - miután 1988-ban előléptek a sötétből - 1990-ben úgy reklámozták magukat, hogy "tudjuk, merjük, tesszük". Amint látjuk, valójában legalább harminc éve tudják, merik, teszik, és most már talán valóban nagyon elvakultnak kell lenniük azoknak, akik nem észlelik az "eredményeket". Végzetesen hosszú idő kellett tehát a magyar társadalomnak ahhoz, hogy felismerje, 1990-ben, "az első szabad választásokon" kis híján vezető párttá tette azt a pusztító világerőt, amelynek kíméletlen birodalmi kifosztását, jelenlegi és - főként - jövőbeli tragédiáját köszönheti. És hogy végre tudomásul vegye, ha nem lesz képes rövid időn belül végleg megtisztítani az egész magyar politizációs teret (tehát valamennyi pártot!) e világerő képviselőitől, akkor sorsa megpecsételődik. Két éven belül kiderül, hogy ha tragikusan késve is, de tudunk-e tanulni 1988 igazi örökségéből.