FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
Hogyan neveljünk konzumidiótákat?
Nap mint nap olvasok emlékező cikkeket az 1956-os eseményekről. Mindig összeszorul az ember szíve, ha az akkori nemzeti egységet a mai széthúzással szembesíti. Ne áltassuk magunkat: 1956-ban sem volt teljes az egység. Hóhér és áldozat sosincs közös nevezőn. De a jó szándékú baloldali és keresztény-szociális értékeket vallók, a nemzeti érdeket, eszmét mindenekelőtt valónak tartó népi erők egységben lehettek. A közös külső ellenség, a megszálló külföldi hatalom távozásának óhaja összeforrasztotta az embereket.
Létrehozva: 2008. november 26., 09:55

Tisztázzunk valamit: a forradalmat eszmék vezérelték. Nem éhséglázadás volt, bár az is lehetett volna, hiszen nagyon sokan igen nehezen éltek. A média által a világnak sugárzott kiáltásokban a gazdasági kérdések azonban csak a harmadik helyre szorultak. Az első a függetlenség, a második a demokrácia volt.
Vessünk egy pillantást napjainkra! Nemzetünket titkos féreg foga rágja. Nem is csupán az őspatkány, a meg nem gondolt gondolat. Mert az is visszavezethető valamire - valamire, ami még az elbutulásnál is rosszabb: az eleszmétlenedésre. Ritka csúnya szóképződményt pötyögtem le klaviatúrámon. Mégsem tudok jobbat. Tömören kifejezi, hogy a mai társadalom olyan mértékben jellemezhető az eszmék hiányával, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz.
Kedves polgártársaim, morális alapon nyugvó eszmerendszer hiányában oldott kéveként széthull nemzetünk. Az a civilizációs keret, amelyben élünk, az a nyelv és kultúra, amely egyetemes értékekre és sajátos magyar történelmi-társadalmi tudatra épül, elvész, ha kilúgozzuk belőle a konzisztens értékrendszert.

Márpedig a mai gazdaság- és kultúrpolitika ezt teszi. Tankönyveink módszeresen deheroizálnak, művészeti eseményeink jelentős részét áthatja az alantas vagy primitív életérzések reklámozása, a médiából árad a közönségesség. Kinyitom bármelyik internetes lapot, és a valóban fontos hírek, a nemzet sorsát érintő gazdasági fejlemények mellett túlsúlyban vannak a primitív sztárszextörténetek, amelyek lehet, hogy a legolvasottabb írások közé tartoznak, de módszeresen hozzájárulnak az átlagos erkölcsi színvonal mélyrepüléséhez. A bulvármédia munkásait - tudjuk - ezért fizetik, hiszen az olvasottság vagy nézettség hozza a pénzt. Ez éppen olyan, mint amikor az alapkezelő menedzserek milliomosok lesznek a tisztességtelen üzletek százain, amelyek kárát most a pénzügyi válságban milliónyi kisember szenvedi meg. Országomat egy ló(vé)ért! Nem tudja kikerülni az internetet használó gyerek, hogy rá ne pillantson a sok szemétre, túl nagy a kísértés. Már jó korán kezdi a szexlapok nézegetését, magát a szexuális életet, hogy minél hamarabb kiégett ember legyen belőle, és szüksége legyen a Viagrára. A főiskolás ajándék diákcsomagba egyenesen óvszert tettek a jószívű ajándékozók - így is, úgy is üzlet a dolog. A serkentőszer éppúgy, mint az óvszer.

Az ember legalantasabb ösztönei kiélésére ösztökélnek szinte minden művészeti termékkínálatban is. Nem elég, hogy az operáinkat a Kodály-módszer alkalmazásától megfosztott, egyre kevésbé zeneértő fiataljainknak zanzásított változatban adják, másfél órába gyömöszölve a slágerzenéket, de még disznóságokkal is megtűzdelik: megerőszakolják Michaelát a Carmenben, alsóneműben szaladgálnak a színpadon a Pomádé királyban, buli van a Fidelio végén. A rendező szerint a mai kor fiatalja élni akar, már nem érti, milyen is volt a zsarnokság szörnyű világa. Kedves ifjú rendező urak, nincs az még olyan messze, nem garantálja senki, hogy nem tör fel a lélek szennyes mélységeiből újra és újra a világ különböző tájain.
Akinek ilyen rövid a társadalmi emlékezete, hogy mer egyáltalán ilyen feladatot elvállalni? Hogy meri a gyermekeknek szánt előadáson a tiszta érzelmeket mocskos aktussá silányítva bemutatni? Még Carmen erotikus lénye sem nélkülözi egy szép eszme magasra emelését: a szabadságét, ami - ha mégoly eltorzult formában is, a csempészéletben - a vonzerő volt a számára. Még jól emlékszem, milyen libabőrös voltam a Don Carlos szabadságkettőse alatt, vagy a Bánk és Tiborc duóját hallgatva. A mi fiataljaink eszmétlenül nőnek fel. Haza? Család? Isten? Szolidaritás?
Szabadság? Függetlenség? Testvériség? Tisztaság?
Önfeláldozás? Barátság? Nemesség? Mit jelentenek e szavak? Önsorsrontás, önkiélés, önzés, anarchiavágy, durvaság - ez árad a megnézhető filmek nagy részéből, a versekből (lásd: "Wojtyla úr, az a gondom", by Eörsi István) és O. Gy. meg mások novelláiból. Írónknak, akit a hős prédikátorok megörökítéséért tiszteltem, a nemi aktus leírásával foglalkozó szellemi termékére leltem egy lapban. Nem kívánom az idő kerekét visszaforgatni, álszent édeskésséget, programverseket reklamálni írástudóinkon, de azt hiszem, az ember ma is az, ami volt: test, lélek, szellem egysége.

Ha Karinthy úgy fogalmazta meg az Ige születéséről szóló versében, hogy az éppen emberré váló félig még állati lény ajkai közül ez a szótöredék fakad ki: "Isten! Istenem... könyörülj!", akkor talán még ma sem kell magunkat puszta vegetatív húscsomónak tekinteni. Miért hagyjuk, hogy a következő generációk csak a testi örömöket és a pénzt tekintsék életcélnak? Miért kondicionáljuk erre őket minden eszközzel, és miért röstellünk kiállni gyönyörű eszméinkért? Amelyek ott vannak a legegyszerűbb család világában is, sőt ott vannak meg igazán.

Napjainkban növekszik a társadalmi feszültség, mert nehezebbé válik a mindennapi élet. Bennem - és remélem, nem csak bennem - nő a feszültség amiatt is, hogy nemcsak anyagi javaimtól érzem megfosztva magamat, hanem attól is, ami az életet érdemessé tette arra, hogy megéljük.