"A magyar beteg" - ilyen címen emlegetik hazánkat szerte a világon. Ami két dologra enged következtetni: részint a válság nem most keletkezett, másrészt a 2006 őszétől beinduló kormányzati megszorítás vagy költségvetési konszolidáció - nevezzük úgy, ahogy akarjuk - csak annyit jelentett az országnak, hogy túl van a krízisen, de továbbra is súlyosak a gondok. Egyébként is a csomagok országa vagyunk: az időről időre jelentkező költségvetési kiigazítás után, a rendszerváltás óta eltelt évek tanúsága szerint, újabb és újabb kiigazító pakkokat kell életbe léptetni a kormányoknak ahhoz, hogy pénzügyileg ne dőljünk össze.

Mik is a problémák? Igen nagy gond, hogy az országban alacsony a foglalkoztatási szint: ma 57 százalékot mutat, s romlani fog. Jövőre a munkanélküliség emelkedésével számolnak a szakértők. Eközben a rokkantnyugdíjasok aránya megközelíti a teljes a lakosság tíz százalékát. Pontosabban: él ebben az országban mintegy nyolcszázezer fő, akiknek a fele messze van még a tényleges nyugdíjkorhatártól, de már nyugdíjasok. Velünk él a szocializmus is, hiszen ötven százalék körül van az állami újraelosztás aránya Magyarországon, és ezzel Európában, illetve a fejlett világ tagállamai között a legnagyobb arányszámot mutató államok között vagyunk.

Van még néhány "közhely": túl kevesen túl sok adót fizetnek hazánkban, sőt, félmillió ember egyáltalán nem fizet személyi jövedelemadót. Ezzel párhuzamosan viszont hozzávetőleg a megtermelt gazdasági érték húsz-harminc százaléka a szürke-, illetve a feketegazdaságban keletkezik. Az egyre nagyobb méreteket öltő adócsalás, az adóelkerülés legalább akkora gond, mint a lakosság egyébként szintén aggasztó demográfiai helyzete.

A válság, a visszaesés nem pusztán a reálgazdaságban figyelhető meg. A társadalom súlyos problémái közé tartozik a mindennapi egészségügy is. Sokan dohányzunk, sokat iszunk, és keveset mozgunk. Egyfajta kulturális barbarizmus is jellemzi Magyarországot: átlagban naponta hat órát nézünk tévét, miközben a fiatalok egyharmada még soha nem járt könyvtárban.

Globális krízist, világgazdasági hanyatlást emlegetünk ahelyett, hogy a saját portánk előtt söprögetnénk. A túlzott, hitelből fedezett fogyasztás és a sérülékeny gazdaság miatt hazánk a régió legnagyobb válsággóca lett. Nem a szlovákok, a lengyelek, a csehek és a szlovének miatt keletkezhet probléma a kelet-közép-európai térségben, itt Magyarország a fekete bárány. A 2002-től folytatott gazdaságpolitikát terheli a felelősség a válság hazai súlyosságáért. Miközben mások felhalmoztak, stabilan növekedtek, mi nagy infláció és kamatok mellett, eladósodásunkat növelve, instabil és alacsony növekedésű pályán voltunk. Most pedig, amikor baj van, nincsenek tartalékaink.

Szakértői vélekedések alapján a válság önmagában nem feltétlenül rossz, hiszen piactisztító hatása van, s a világ természetes rendjének része is, ám egy józanul működő gazdaságot kevésbé renget meg, mint a mienket és a miénkhez hasonlókat. Mire lenne szükség? Olyan, megfontolt és átgondolt gazdaságpolitikára, amelyben nem pusztán a világ tudtára adjuk, hogy mit tervezünk a következő években, hanem a társadalommal is tudatjuk, mire számíthat a következő években, legyen szó adókról, egészségügyről, közoktatásról vagy éppen az önkormányzatokról. A befektetőket is meg kell nyugtatni: például konkrétan rögzíteni azt, hogy Magyarország mikor tudja teljesíteni az euró bevezetésének feltételeit, és a kormány mikorra tervezi.

A mai állapot mit sem ér: hazánk kiszámíthatatlan ország. Kiszámíthatatlan mérőszámokkal. A reformokra tehát égetően szükség van, ám addig nem lehet végrehajtani őket, amíg az ország lakosságának többsége nem érzi, hogy szükségesek a valódi változások.

Végezetül: az ország gazdasági krízise hosszú távon kevésbé lényeges. A társadalom azonban mentális és morális válságba jutott, amelyből évtizedekig nem lábalunk ki.

Ha nekünk ennek megoldásához Mohács kell, hát akkor most itt van.