A magyar bankrendszer egy forgalomban lévő forintra 1,70 forintnyi kölcsönt folyósított. Az utóbbi öt évben a hazai megtakarítások csak virtuális fogalomként léteztek, mert már régen a boltba visszük az összes pénzünket, hogy a család ne szenvedjen hiányt, s ha esetleg marad valami a számlánkon, azt könyörtelenül inkasszálja az adóhivatal. A megtakarítások híján pedig csak külföldről tudunk hitelt felvenni, vagyis eddigi költekezésünket a német, az osztrák meg a többi fejlett ország polgárai finanszírozták. Már éppen kezdtünk belejönni abba, hogy a világban működik egy pénzben rendkívül gazdag globális rendszer, amelyből mindig könnyedén kivehetünk egy kis összeget, ha a lakosságot újabb kedvezményekkel akarjuk kényeztetni.

A meg nem termelt javak újraelosztására tett bőkezű politikai ígéretek korszaka azonban egyszer csak lejárt. Az amerikai kormányzatnak elég volt csak egy nagybank kezét elengednie, s csődjével olyan bizalomvesztési hullámot indított el, amely leállította a hitelezést a világpiacon. A nemzetközi pénzügyi rendszer biztos és kockázatos országokra osztotta fel a világot, s mi a második kategóriába kerültünk. A költségvetési alkoholizmusnak előbb-utóbb egyébként is véget kellett volna vetni, mert éppúgy tönkreteszi egy gazdaság versenyképességét, mint az italozás az állampolgár szervezetét. A gazdaság teljesítményétől teljesen elszakadt pénzpocsékolás Magyarországon oly mértékűre sikeredett, vagyis annyira felöntöttünk a garatra, hogy azt a külföldi hitelezők még a pénzbőség idején megelégelték.

Mivel a hal köztudottan a fejétől bűzlik, a gazdasági ésszerűségtől elszakadt kormányzati politikát leképező, a munkát lebecsülő szellemiség elárasztotta az egész társadalmat. Erre jó példa, hogy miután a középiskolákban csökkentették a természettudományok óraszámát, a diákok szentül kezdték hinni, hogy csak a mazochisták szerethetik a matekot, a fizikát meg a kémiát. Mert egyrészt gondolkodásra késztető, nehéz tantárgyak, másrészt meg egyébként is csak különórán, külön tanárral lehet rendesen a felvételire megtanulni. Ezek után nem csoda, ha senki sem jelentkezik mérnöknek, miközben az egész világ mérnököt keres, s mindenki pszichológus, szociológus meg főkommunikátor akar lenni.

Senki ne mondja nekem, hogy az a normális adórendszer, amely megfizethetetlen kulcsokat talál ki a vállalkozásoknak, majd azokat egyre szigorúbban behajtja. De hogy ne menjenek csődbe a hazai kis- és középvállalkozások, és ne tegyenek az utcára másfél millió embert, a kormányzat kitalál mindenféle kiskapukat és kedvezményeket a lakosság kétharmadát foglalkozó cégeknek. Sőt időnként nagylelkű amnesztiákat is hirdet, amikor büntetlenül be lehet fizetni a soha be nem vallott tartozások egy részét. Mindezt egy kiszámíthatatlan, a költségvetés napi igényeihez igazodó szabályozásra építi, s hatalmas apparátussal kezelgeti. Még így sem tudja azonban megfogni a kitermelhetetlen terhek miatt népi mozgalommá bővült adóelkerülést a kormányzat, amely közben ennek az agyalágyult rendszernek a foglyává vált. Olyan sokan nem fizetnek ugyanis adót, hogy ha megreformálja a rendszert, akkor abba biztosan belebukik.

A nemzetközi bankvilág, mindezt látva, szomorúan konstatálta: szegény magyarok, pedig olyan tehetségesnek tűntek. Kár, hogy elitták az eszüket! Ezért az átállás első átmeneti sikereitől megrészegült magyarokat még a pénzbőség idején, a válság előtt sürgősen elvonókúrára küldték. Olyan kényszerzubbonyt erőltettek a kormányzatra, amely lehetetlenné tette a költekezést. Igen ám, de bejött a válság, amikor éppen adócsökkentéssel meg egyéb költséges állami projektekkel lehetne az országot a válságból kihúzni. Csakhogy ennek az árát mi már elittuk előre, s a kényszerzubbonyban is csak olyan magas kamattal kapunk pénzt folyó költségeinkre, amelyet a vállalkozásaink szintén nem tudnak kitermelni.

A kijózanodás így legalább egy évtizedig fog tartani, s az adó- és elosztórendszerek fenntartható pályára való átállítása igen fájdalmas beavatkozás lesz.