Orbán Viktor és a Fidesz vélekedése alapján az előző szakmai érveket megtoldják azzal: a nyerészkedő tőke versengése hozta a meggondolatlan befektetéseket. Ez részben igaz, de az éremnek két oldala van. Nem elég a nyerészkedés vágya, kellenek azok is, akik bíznak a gyors meggaazdagodásban.

A válság egy közgazdász szemével nyilván sokkal bonyolultabb. Nem is volna ildomos szociológusnak hozzászólnia, de a két tudomány ma már nem rivalizál úgy, mint száz éve, amikor még a szociológia túl nagyra tört, a közgazdaságtan pedig, korosabb lévén, arisztokratikusan őrizni akarta pozícióit. Ma gyakran ugyanazokat az emberi tényezőket kutatják, igaz, a magamfajták mégis inkább csak az emberi tényezőt.

Amiben vergődik a világgazdaság, az éppen egy bizalmi válság, ebből azonban nem a pénz értékmérő képességének a megkérdőjelezhetősége következik, s a Marx-reneszánsz is indokolatlan, amely a kapitalizmusra mint életképtelen és forradalommal meghaladandó társadalomtípusra tekint. Nem, hogy a pénz nem mér jól - éppen a pénz racionalitása kényszeríttette rá az elszállt brókereket és bankokat, hogy visszatérjenek a valóságba. S ne feledjük: a "nagy elszállás" lélektani mozgatója a hiszékenység, a túlzott bizalom.

A szociológus számára, különösen, ha a nemzetközi érték-összehasonlító kutatás is vonzza, az tűnhet fel: a gazdasági válság fókusza ott van, ahol a bizalommal egyébként nemzeti szinten nem volt probléma. A mellett az ellentmondás mellett, hogy a gazdasági sikaerhez bizalomra épülő közösség kell, s hogy éppen a bizalomra épülő közösségek oldaláról jön a válság, nehéz szó nélkül elmenni. Lehet ez puszta véletlen is, mivel a centrum rendelkezik bizalommal - ezért is centrum -, és ha itt történik galiba, az kisugárzik mindenhová, ezért a gazdasági világválság. Ennél azonban többet állítok, nevezetesen, hogy a túlzott és megalapozatlan bizalom került válságba.

Volt Japánban is egy erős megállás, amikor a nyolcvanas évek végén csak arra figyeltek, hogy ne legyen infláció, a jen erős volt, a bankok pedig bátran hiteleztek, az ingatlan- és a részvényárak pedig elszálltak. A bizalom az egész japán gazdaságban nagy volt, már a termelékenységük és a kultúrájuk is a bizalmon alapult, mégis leállt a pörgés. Az 1989-es japán válság nem söpört végig a világon, tán mert nem fonódtak úgy össze a nyugati bankok az ottaniakkal, de Japánban akkor épp úgy lezuhantak a részvény- és ingatlanárak, mint most az Egyesült Államokban. Ha megkérdezték volna a szociológusokat, hogy hol a legnagyobb a világban a beszállító és a nagyvállalat közt a bizalom, vagy a pénzügyi fegyelem, Japán lett volna a válasz. Mintha a bizalom nemcsak hogy hosszú távon nem védene meg - de épp ellenkezőleg, magában rejti a válság kockázatát.

1999-2000-ben 570 milliárd dollárt veszítettek a japán bankok, mert nem kapták meg a törlesztéseket, amelyekre számítottak. A hitelfelvevők túlságosan bíztak abban, hogy a pénzükkel jól spekulálnak (a vásárolt ingatlan értéke továbbnő), a bankok túlságosan bíztak abban, hogy kihelyezett pénzüket viszontlátják. A kintlévőségek behajthatatlanok voltak, a bizalom összeroppant, a kormány minden betétre garanciát vállalt, nehogy kivegyék a maradékot is - mert az lett volna aztán a katasztrófa, ha a bizalmatlanság végigsöpör a lakosságon is. A pánik megszűnt, de a válság hosszú évekre elhúzódott.

A bizalom fokozása eredményezhette a brókerek "elszabadulását". A londoni Cityben egy Keviel nevű brókernek sikerült akkora kárt okoznia, amely 27 ezer milliárd forintnak felelt meg, többnek mint Magyarország GDP-je. Olykor szélhámosok, olykor felelőtlen befektetők, olykor szándékosan támadók okoznak kárt, s annál nagyobbat, minél nagyobb a bizalom. Az Enron-botrány (2002) az értékpapírpiac biztonságát ingatta meg, amikor a könyvvizsgáló cég egy amerikai energiaipari multicég csődjét titkolta el hamis papírokkal. Ma pedig a hitelminősítők szavahihetőségét vonják kétségbe, mert éppen azoktól kapják a megrendelést, akiket minősíteniük kell. A szabály tehát: ahhoz, hogy alacsonyak legyenek az ügyleti költségek, és flottul menjen a gazdaság, bizalomra van szükség, de ahol túl nagy a bizalom - legyenek bár könyvvizsgálók, hitelminősítők, bankok -, ott kijátsszák a rendszert. Ugyanakkor a kapitalizmus nem valami középút megteremtésére ad módot, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a bizalom megingását a bizalom újraértelmezése követi.

Az értékkutatásokból kiolvasható: tíz közül hét norvég mondja, hogy bízhatunk a másik emberben, míg Törökországban csak egy ember. Az értékkutató szociológusok azt feltételezik, hogy minél nagyobb a bizalom, annál nagyobb a nemzeti össztermék is. Amerika élen jár mindkettőben. Japánban minden második ember biztosít a bizalmáról. A válság ezekből a területekből indult, és olyan cégek jártak még rosszul, mint az ING biztosító (a svéd vállalat is bízott az amerikai befektetéseiben), s német tanácsadócéget is perelnek, amiért nem figyelmeztette a betéteseket.

S bár Magyarországon is találunk Kulcsár- meg Zuschlag-ügyet, de ezekben a kapcsolati tőke bizalmi értéke volt magas. Nyugatról bejött a nulla százalék önrésszel vásárolható autók lehetősége is, s ezt sokan azonnal ki is játszották. A magyar társadalom a kisebb bizalommal rendelkezők közé tartozik - ebben a volt szocialista országokhoz meg a portugálokhoz, franciákhoz is hasonlít. S bár itt a bankok is megkövetelték kiadott kölcsöneik fedezetét, s ebből következően a válságot nem az itt működő bankok könnyelműsége okozta, azért érdemes megjegyezni: a kilábalásban sem fogunk élen járni, mert az alapvető szabály mégiscsak a hitelezési bizalom megléte.