A Római Klub néven ismertté vált beszélgetőhálózat elsőként figyelmeztette az emberiséget arra, hogy az út, amelyen jár, végzetes zsákutcának bizonyulhat. A hagyományosan értelmezett gazdasági növekedés elérte végső határait. Most, amikor már szinte biztosra vehető, hogy a második világháború óta a legalacsonyabb növekedési ütemét produkálja a világgazdaság 2009-ben, érdemes talán ebben a több évtizedes perspektívában kicsit újragondolni a növekedés egész kérdéskörét. Már csak azért is, mert bár a különböző politikai erők között éles küzdelem zajlik, de e kérdésben teljes a nézetazonosság: mindegyikük a gazdasági növekedés gyorsítását fogalmazza meg fő céljai egyikeként. Ha semmi más nem lenne, már ezt a körülményt is gyanúsnak kellene tekintenünk, de akad más is. Ennek megértéséhez lássuk először, hogy egyáltalán mit nevezünk gazdasági növekedésnek.
A különböző növekedési mutatók, amelyek közül a legáltalánosabban használt a GDP (Gross Domestic Product, vagyis bruttó hazai termék), a piaci ügyletek keretében zajló és pénzben kifejezhető eredménnyel járó folyamatokat jelzi. És itt mindjárt meg is állhatunk, mert a problémák éppen itt kezdődnek. A növekedési mutatók tehát nem képesek tükrözni azokat a cserefolyamatokat, amelyek nem piaci ügyletek keretében és/vagy nem pénzben kifejezhető módon mennek végbe. Nézzünk néhány gyakorlati példát! Ha van két szomszéd család, ahol az anyukák otthon vannak, vezetik a háztartást, nevelik a gyerekeket, akkor ezt a tevékenységet a GDP-számítás egyáltalán nem veszi figyelembe, és így persze azt sem, amikor az anyukák e teljesítményében bármilyen változás áll be. Ha azonban mindkét anyuka vállalkozóvá lesz, és az "A" anyuka a "B" családban, "B" anyuka pedig az "A" családban lesz mindenes bejárónő, óvónő, ápoló stb., akkor a GDP-számítás mint a gazdasági növekedés jelentős dinamizálását veszi figyelembe mindkettejük tevékenységét. Pedig könnyű belátni, hogy lényegében semmi sem történt, ugyanazt a tevékenységet végzik mindketten, csak most már pénzért, piaci tranzakció keretében, a másik családnál. Vagyis a tradicionális "családüzem" teljesítménye, legyen az bármilyen értékes a társadalom hosszú távú léte szempontjából, nem létezik a GDP-számításban egészen addig, amíg nem válik pénzben is kifejezhető piaci tranzakcióvá.
Ha egy társadalomban jelentősen nő a súlyos betegségekben szenvedők száma, és a gyógyítás, az egészségügy piaci alapokon áll, akkor a GDP-számítás ezt is a gazdasági növekedés örvendetes gyorsulásaként regisztrálja. Ha felgyorsul a természeti környezetet pusztító ipari tevékenység, akkor elszámolja ezt is, de persze azokat a tevékenységeket is, amelyeket aztán e környezetpusztítás nyomainak eltüntetésére fordítanak, esetleg azoknak a betegségeknek a gyógyítását is idesorolja majd, amelyek létre sem jöttek volna a környezetpusztítás nélkül. Hasonló folyamat játszódik le akkor is, ha jelentősen növekszik a bűnözés, romlik a közbiztonság, ezért rohamosan növekszik a riasztóberendezések gyártása és üzemeltetése, az őrző-védő szolgálatok száma - a GDP-számítás ezt is a gazdasági növekedés örvendetes felgyorsulásaként fogja regisztrálni.
Talán ezekből a példákból is látszik, hogy ma a gazdasági növekedés mérésére szolgáló mutatók veszélyesen torzítanak. Egyfelől úgy, hogy a tradicionális "családüzem", illetve az egészséges egyensúlyban önmagát megtartani képes "természetüzem" hatalmas láthatatlan teljesítményét nem létezőnek tekintik, függetlenül attól, hogy ezek a teljesítmények az üzemgazdasági szintű profittermelésnek is igen fontos feltételei. Másfelől e két ősi "üzem" gátlástalan rombolását mint a gazdasági növekedés örvendetes gyorsulását üdvözlik, és az általános jólét kiterjedéseként ünneplik. Aligha véletlen, hogy a világgazdaság eddigi legviharosabb növekedési sikertörténete, Kína ma már egyre sötétebb jövő elé néz. Urai csak most kezdik megérteni, hogy amit nyertek a réven, azt elveszthetik a vámon - mert a hatalmas tőkefelhalmozás egyúttal gigantikus öko-szocio-kulturális pusztulást okoz a másik oldalon.
A mostani válságörvények keltette pánik jó alkalom lehetne egy kis józan elgondolkodásra. Meg kellene végre érteni, hogy az emberi élet hihetetlenül komplex újratermelésének még mindig csak egy elenyészően csekély részét adják a piaci tranzakcióra épülő, pénzben kifejezhető tevékenységek. Hogy a létünk meghatározó talapzatát most is azok a külső természeti és belső természeti (lelki, erkölcsi, szellemi) reprodukciós folyamatok jelentik, amelyeket a hivatalos gazdaságinövekedés-mérés vagy egyszerűen nem létezőnek tekint, vagy ami még rosszabb, olyan szabad prédának, amelyet korlátlanul lehet felhasználni a végzetesen leegyszerűsített növekedési teljesítmény - és így a növekvő profit - elérésére. A kibontakozó globális válság legfőképpen ennek az egész világ-értelmezési logikának a válsága, és addig nem is lesz megoldása, amíg nem kezdjük el feldolgozni pusztító következményeit, és nem látjuk be növekedésének végső korlátait.