- Csányi Sándor az ünnepségen abbéli örömének adott hangot, hogy a Prima Primissima, mint a mecenatúra egyik, hagyománnyá vált kezdeményezése, létezik, miközben a gazdasági válságban egyre kevesebb jut köznevelésre, tudományra és kultúrára. A kitüntetés átvételekor mondott beszédében ön érintette ezt a problémát, de a válság jeleinek spirituálisabb olvasatát, egy rideg jövőképet is felvázolt. E szerint korunk embere a média térhódításával egyre inkább Descartes mondata, a "gondolkodom, tehát vagyok" torzítottjába, a "látok, tehát vagyok" mondatába kapaszkodik. Ide tartanánk?

- Magyarországon borúlátónak már
nem érdemes lenni, ha csak ennyi telne ki tőlünk, akkor mozdulatlanok maradnánk, és tovább romlanánk. A rendszerváltás idején el sem tudtuk képzelni, hogy rosszabb, zűrzavarosabb korszakba jutunk, mint amilyenben 1990 előtt éltünk. A rendszerváltás idején hihetetlenül hiszékenyek voltunk, és nem gondoltunk arra, hogy vannak a világon olyan szervezett erők, amelyek nem olyan könnyen engedik fölszabadulni a népeket. Mindenki emlékszik a híres jelszóra: Világ proletárjai, egyesüljetek! Volt idő, amikor az ehhez hasonló jelszavak hódították meg az emberiség nagyobbik részét, s egy ideje arra kellett ráébrednünk, hogy ennek az "igének" a fordítottja vált érvényessé: Világ kapitalistái, egyesüljetek. Mi lenne ez, ha nem a történelem teljes kudarca? Napról napra mást se hallunk, mint azt, hogy százakat-ezreket bocsátanak el a munkahelyükről, s bizony ez az állapot semmivel sem szelídebb, mint amilyent a diktatúra idején éltünk meg. Ebben a helyzetben a gondolkodó embernek az jut eszébe, hogy a politikát ugyanúgy meg kellene reformálni, mint a kereszténységet a 16. században. Sajnos ennek épp az ellenkezője történik, hiszen a tömeg legnagyobb része nem képes követni mindazt, ami vele történik. Azt hiszi el, amit lát. A televíziók többsége valóban azt sugallja, hogy amit látunk, az igaz is. És ez a legnagyobb tévedés, az igazságot nem lehet látni, azt meg kell teremteni. A világot megváltoztatni csak belső meggyőződésből lehet, s ehhez az ember belső világának a kitágulására van szükség. Ezt szolgálják a művészetek, s ezen belül az irodalom is.

- Azt érezhetjük, hogy egyre távolodunk egymástól. A kultúra pedig, mondják, az egyetlen valódi metszéspont, amely összeköt. Beszédében felhívta a figyelmet az ellentmondásra, hogy bár "soha ennyi iskolázott, tanult ember nem élt a világban, mint ma, az emberiség szellemi élete soha nem volt olyan szánni valóan alacsony, mint korunkban". Nem véli mégis túlzónak, ha azt mondom, az irodalom fénye a mindent átható politika árnyékában ma megkopottnak tűnik?

- Évtizedek óta mást se hallunk, mint azt, hogy a művészeteknek befellegzett. Egy amerikai költő azt írja, hogy a költészet úgy tűnik majd el, mint a bozótba menekülő fácán. A kép önmagában is költői, és szinte ártatlanul azt fejezi ki, hogy azokat a nyelvi csodákat, amelyek megjelennek a költészetben, drámákban és regényekben, az emberiség nem felejtheti el, mert aki egyszer megszületett, az nemcsak a gyakorlati életre és nemcsak a hétköznapi elfoglaltságokra fogékony, hanem olyasmire is, amit csak a látomások révén tud megközelíteni. A művészetek tették alkalmassá a gondolkodó embert arra, hogy a lelki és szellemi készségek segítségével megközelíthesse az egyetemes nagy kérdéseket is. Ezért van szükség az irodalomra, a kiművelt nyelvre, az újságcikkek erre a feladatra alkalmatlanok.

- A Prima Primissima érezhetően politika felett álló, civil kitüntetés, nem a regnáló politikai elit értékítélete alapján adományozzák, mint a Kossuth-díjat, amelynek ön, kivételes életművéért járó sok kitüntetéssel egyetemben, szintén birtokosa. Melyiket érzi rangosabbnak, illetve melyik szerzett nagyobb örömöt?

- Nem panaszkodom. Valóban kaptam díjakat. Nagyokat is, szerényebbeket is. Herder-díjat, Kossuth-díjat, József Attila-díjat, s még az egyik legrangosabb európai irodalmi díjat is a finnektől. Bevallom, soha nem vártam egyikre sem. Ezért történhetett meg, hogy valamennyi nekem adományozott díjat tiszta lelkiismerettel vehettem át. De azért hozzátenném: egy írónak vagy költőnek az a legnagyobb kitüntetése, ha valaki megszorítja a kezét, s azt mondja: a legutóbbi írásod is nagyon fontos cselekedet volt.