- Vesztes világháború, Károlyi Mihály országlása, a Tanácsköztársaság százharminchárom napos rémuralma, a trianoni békediktátum sokkja után egy kivéreztetett ország felemelésében vállalt szerepet a kiváló oktatáspolitikus, Klebelsberg Kunó. A nagyhatalmak által gazdaságilag ellehetetlenített Magyarország rengeteg pénzt áldozott az oktatásra. Napjainkban "csak" pénzügyi és gazdasági válság nyomasztja hazánkat, a kormányzat mégis negyvenmilliárdot vett el az iskoláktól.

- Más és más szempontból, de egyformán nagyon rossz a helyzet ma és volt 1920 után. Mindkét időszakot tömeges elkeseredettség jellemzi. A különbség annyi, hogy a politikai hatalom akkor anyagi és emberáldozatok tekintetében is kivéreztette az országot, ma a kormány az előbbit hajtotta végre. Fájdalmas eltérés, hogy 1920 után egy olyan kormány került hatalomra, amely felismerte, hogy a legyengült, halálos sebekkel küszködő Magyarországot csak a kultúra és az oktatás - az utóbbi az előbbi szerves része - révén lehet felemelni. Ma ebből a szempontból rosszabb a helyzet.

Rousseau-i hagyományok

- Milyen irányt szab ma a kormány az oktatáspolitikának? Egymást követik a reformok, hol a szaktárca Új tudás programjával, máskor a Gyurcsány Ferenc által létrehozott Oktatási Kerekasztal szakértőinek Zöld könyvével próbálják megújítani a közoktatást.

- Állandó reformőrületben őrlődik az oktatás, és ez nem áll össze szerves egész programmá. A legnagyobb probléma, hogy sem az Új tudás program, sem a Zöld könyv - amelynek használható és elvethető elemei is vannak - nem mer hozzányúlni az oktatás alapvető kérdéseihez. A szaktárcának nincs elég bátorsága, hogy feltegye a kérdést: mi végre van az iskola, mi a legalapvetőbb feladata? Álláspontom szerint az iskola küldetést teljesítő, nevelő intézmény. A hatalmon lévő oktatáspolitikusok nem mondják ki nyíltan, ám az ő víziójuk a szolgáltató iskola. A szolgáltatást az jellemzi, hogy ha akarom és ha meg tudom fizetni, igénybe veszek, ha nem akarom, nem. A liberális felfogást tükröző intézményrendszer tehát a megrendelő, és nem a társadalom egészének igényéhez igazodik. Kulcskérdés az iskola hivatásának meghatározása, enélkül nem működhet jól egy rendszer. Tisztázni kell, hogy az oktatás a felnövekvő nemzedék kibontakozását segíti elő önmaga és a társadalom javára. Így volt ez az ókori Mezopotámiában, az antik görög világban, a keresztény középkorban, de még az elmúlt évszázadban is. Az erkölcsi és a jövőre nevelés, az értékátadás, az ember kiteljesedésének lehetővé tétele önmaga és a köz javára - ez volt mindig az iskola alapvető feladata. A mai oktatáspolitika azonban erről nem vesz tudomást. Helyette az esélyegyenlőség hangoztatásával, de annak értelmezése nélkül, a saját céljaival ellentétes intézkedéseket hoz rendre, gondolok itt az iskolabezárásokra, az osztálylétszám megnövelésére és még sok minden egyébre. Szürkítő, kommunisztikus ideák látszanak felvillanni az elképzeléseikben.

- Az MSZP-nek sikerült megszereznie az oktatási tárcát az SZDSZ-től, miért nem tudja hát kiirtani a liberális eszméket?

- Az oktatásügy irányítására a szocialistáknak nincsenek kész programjaik, míg a liberálisok rousseau-i hagyományokra épülő ideológiát követnek: a nevelő szerep háttérbe szorításából kiindulva eljutottak egészen a társadalom iskolátlanításáig.

- Félelmetes a nevelési ideológia forrásává megtenni Rousseau-t, hisz tudjuk róla, hogy öt gyermeke született egy mosónőtől, akit sosem vett feleségül, és egyik utódját sem tűrte meg otthonában, ehelyett arra kényszerítette az anyjukat, hogy lelencházba adja őket. A csecsemők közül három egyéves kora előtt meghalt.

- Mindazonáltal Rousseau jelentős filozófus volt. Ám érthető, hogy negatív nevelésfilozófiáját követve a hazai liberális oktatásfelfogás miért kárhoztatja és tekinti a nevelést direkt beavatkozásnak a gyermek fejlődésébe, miért akarja, hogy a pedagógus csak szolgáltató legyen, miért állítja, hogy a gyermek majd saját maga képes lesz eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Amikor a szocialisták és a liberálisok 2002-ben ismét megkötötték a maguk vadházasságát, az oktatási tárca MSZP-s vezetése automatikusan átvette a liberális elveket, mert nem volt saját kész elképzelése. Ugyanakkor a szakbizottsági munka során, folyosói beszélgetésekben azt tapasztalom, a szocialista képviselők sok mindennel nem értenek egyet, de a pártfegyelem, a párthűség erősebben köti őket, mint a szakmai meggyőződésük követése.

- Az öngondoskodó egészségügy után - vagyis: amennyi pénzed van, olyan szintű ellátást kapsz - a szolgáltató iskola megteremtése újabb lépés lehet ahhoz, hogy a hatalom mostani birtokosai anyagi erejüket kihasználva átörökítsék politikai, gazdasági befolyásukat utódaikra azáltal, hogy versenyképes tudásuk csak a fizetős magániskolába küldött gyerekeiknek legyen.

- Az egészségügy szolgáltatássá tételének jelszava mögött a gazdasági racionalitás, a szegényekkel, elesettekkel szembeni érzéketlenség húzódhat meg, míg az oktatás esetében a rosszul felfogott gazdasági megfontolások mellett inkább az értékrend hiánya állhat. Úgy vélem, nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, az eredmény mindkét esetben az elszürkítés és az elszegényítés lesz. Ezt az egészségügyben már látjuk, az oktatásban is szemtanúi vagyunk annak, hogy a hangzatos reformtörekvések hatására az eredmények egyre romlanak. A Zöld könyv bevezető gondolata is utal erre, megállapítja, hogy az elmúlt évtizedekben bevezetett reformok ellenére sem javult, sőt romlott a közoktatás teljesítménye. Hiába a beismerés, mégsem vizsgálták meg, hogy tényleg adtak-e ezek a programok megfelelő választ az oktatás gondjaira. A kormányfő által felkért szakértők többsége bizonyítás nélkül eleve arra az álláspontra helyezkedett, hogy a reformok jók, a magyar társadalom és a pedagógusok viszont nagyon rosszak. Eközben a társadalom nagy többsége idegennek érzi magától azokat az elképzeléseket, amelyeket az oktatáspolitika rá akar kényszeríteni. A szülők arra törekednek, hogy a gyerekeik jó iskolába járjanak, ezért próbálják megtalálni a kiskapukat. A legdöbbenetesebb számomra, ha olyasmiről értesülök, hogy a legharsányabb liberálisok gyermeküket, unokájukat fizetős magániskolába járatják, mert pontosan tudják, hogy a közoktatásban az általuk vezényelt nagy homogenizálás a csoportlélektani törvényszerűségek alapján az egyént mindig a legalacsonyabb szintűekhez nivellálja. Egyénenként tisztában vannak vele, hogy képtelenség a társadalom egészének és az oktatásügynek a fejlődését várni úgy, hogy az alul lévők szintjéhez igazítjuk az elvárásokat. A mai oktatáspolitika a magyar iskolarendszerben mindig is meglévő differenciálódást egy intéssel bűnös, kártékony szegregációnak minősíti, ami nagy csúsztatás. Emberi és pedagógiai szükségszerűség, hogy, mivel nem vagyunk egyformák, nem járhatjuk be ugyanazt az életutat. A mindenképpen elítélendő szegregáció csak ott jelenik meg, ahol valamilyen oknál fogva szándékosan, előítéletesen elkülönítik egymástól a gyerekeket. De nem ismeri a pedagógustársadalmat az, aki azt állítja, hogy ez általános jelenség. A közoktatás erőltetett uniformizálásával párhuzamosan megfigyelhető a magán- és az egyházi iskolák megerősödése. A rendszerváltoztatáskor az egyházak üresen kapták vissza intézményeiket, az emberi erőforrásokban is komoly hiányosságok voltak. Az elmúlt két évtizedben mégis olyan helyzetbe hozták iskoláikat, hogy jobb eredményeket érnek el, mint a legtöbb állami tanintézmény. Ha valaki azt gondolná, hogy azért, mert kiválogatják a legjobb képességű gyerekeket, téved. Arányait tekintve több hátrányos helyzetű fiatal kerül egyházi iskolába, mint önkormányzati fenntartásúba. Az eredményességre egyetlen racionális magyarázat adható: a nevelőmunka. Ezek miatt az okok miatt egyre több, egyébként az uralkodó párthoz tartozó szülő is könyörög, hogy vegyék fel gyermekeiket ide. Ez bizony a képmutatás netovábbja.

Látszat mögé bújva

- Könyörögnek a pedagógusoknak, akiket fizetéselvonással sújtanak, és akikről azt állítják, hogy azért mentek tanárnak, mert más pályán nem boldogulnak, s hogy miattuk terjedt el az iskolai erőszak?

- A Zöld könyvben szinte ráolvasás jelleggel visszaköszön ez a magatartás. Például amikor a tudományosságnak még a látszatára sem adva, bizonyított tények nélkül megállapítják, hogy az évismétlés a tanítók rosszindulatú, büntető jellegű intézkedése, amely nem hozott eredményt. Az állítás részben igaz, hiszen az évismétlőknek csak egy része tudta behozni a lemaradását. Ám ők képesek voltak a felzárkózásra. Megjegyzem, pontos adatok nincsenek, csak tapasztalati tények. A jelzőben rejlő állítás viszont többnyire rágalom. Hogyan állíthatja valaki a tudományosság látszata mögé bújva, hogy a buktatás rosszindulatú és büntető szándékú, anélkül, hogy ezt alátámasztaná egy akár csak ezermintás felméréssel, amelyből kilencszázban vagy legalább a felében igazolni lehetne a büntető hátsó szándékot? Az évismétlés olyan pedagógiai döntés, amely előtt a tanító mérlegeli, hogy mivel a gyerek nem tudta elsajátítani az alapokat, az az érdeke, hogy megismételje a tanévet. Az ilyen döntéseket a pedagógusok kudarcként élik meg, és nem érzelmileg motiváltan hozzák. Az ilyen és az ehhez hasonló megjegyzések részei a liberális oktatásfelfogásnak, amely nem ismeri a tekintélyt mint példamutató, pozitív jelenséget. Az oktatásban dolgozók rengeteg áldozatot hoztak már, és többségük úgyszólván a vállán viszi az intézményét. Bőven rászolgáltak arra, hogy olyan oktatásirányítás mellett dolgozhassanak, amely becsüli, ellenőrzi, értékeli őket, és nem állít róluk alaptalanul olyasmit, amivel tudatosan rombolná a tekintélyüket a társadalomban. Szimbolikus példa, melyet több vezetéstudományi szakíró boncolgatott évszázadokon keresztül: vajon elérhette volna-e Napóleon a hadi sikereit, ha a katonái nem rajonganak érte? Bizony nem. Ha egy első számú vezető szereti és tiszteli azokat, akiket vezet - és ez nem jelenti azt, hogy ne kritizálja, javítsa őket -, felelősséget vállal értük, együtt dobban a szíve velük, akkor óriási esélye van a sikernek, mert mind egyet akarnak. Ahol ennek az ellenkezője a helyzet, ott csak tessék-lássék teljesítik az emberek a feladatukat, és adott esetben még a jó kezdeményezéseket is szabotálják.

A tanároknak elegük van

- Milyen év elé néz a magyar oktatásügy 2009-ben?

- Visszasüllyed az alapnormatíva a 2007 előtti szintre, romlani fog az oktatás feltételrendszere. A Zöld könyv meg az Új tudás program és egyéb próbálkozások között akadnak jó gondolatok, mint például annak felismerése, hogy a pedagógusba, a humán erőforrásba kell invesztálni. De erre is rossz választ adtak, mert csak a pályakezdők bérének megemelését tervezték. Nem tiltakoztam ellene, abban a reményben, hogy később majd csak kicsikarjuk az egész pedagógustársadalom anyagi felemelését. Hogy egy tanár magát és a családját - ha szerény körülmények között is - a fizetéséből el tudja tartani. A költségvetés végül ezt az ígéretet is visszavette a gazdasági és pénzügyi válságra hivatkozva. Itt visszautalok a nyitó kérdésre. Ez az, amit Klebelsberg meg tudott, de a mostani oktatási kormányzat nem tud és nem is akar megtenni. Egy országot fejleszteni csak a közoktatás színvonalának emelésével lehet. Szaktudással, kiváló pedagógusokkal, szigorúan ellenőrzött pénzfelhasználással. Ahogy Finnországban vagy a Távol-Keleten csinálták. Nem huszonöt, hanem már tíz év elteltével látványos eredményeket lehet elérni az oktatáson keresztül a gazdaságban és életminőségünk sok területén.

- Gyatra fizetés, megalázó bánásmód, változó jogszabályok. Kormányváltás esetén egy újabb oktatási koncepció születik?

- Három évvel ezelőtt még felszisszentek a pedagógusok, ha előadásomban bárhol egy új oktatáspolitikáról beszéltem. Ez a kormány több mint hat éve van hatalmon, s ma már azt tapasztalom, hogy a tanároknak elegük van. Nem bánják, ha újra változások lesznek, mert látják: rossz az irány. A KDNP műhelyében azon dolgozunk, hogy átvilágítsuk az oktatás teljes szerkezetét az óvodától a felsőoktatásig. Megnézzük, melyek azok a pontok, ahol azonnal, és melyek azok, ahol évek múltával kell változtatni. Az átalakításhoz meg kell nyernünk a társadalom támogatását. Megegyezésre kell jutni a nevelési kérdésekben, abban, hogy hogyan lehet gyermekközpontúan visszahozni a rendet és a fegyelmet az iskolába, miként lehet egyensúlyba hozni a kompetenciák fejlesztését az ismeretanyag átadásával. A szakképzés, a művészet- és egészségpedagógia, a nyelvoktatás színvonalának emelése mellett valódi megoldásokra lesz szükség az esélyegyenlőség megteremtésében, és újra ki kell nyitni a falvakban a bezárt kisiskolákat. Ismét az embert, és nem a pénzt, a gépeket, az infrastruktúrát kell az oktatás középpontjába állítani. A megegyezésen alapuló szakmai stratégiához kell szabni a költségvetési feltételeket, és nem fordítva. Ahogyan ezt a nagy kultuszminisztertől megtanultuk.