Ma már csak itthon tabutéma, hogy a válság előidézői jórészt a zabolátlanul, korruptan, a versenynormákat mellőzve működő bankok, pénzintézetek voltak, a tőzsdéket is beleértve. Az, hogy immár a huszonhatodik bank ment csődbe három hónap alatt az Egyesült Államokban, nemcsak az előzőek miatt következhetett be, hanem amiatt is, hogy a kormányok cinkos csendestársai voltak a bankoknak az ellenőrzésben.

A világ a dollár- és eurómilliókat zsebre vágó dicstelen és tehetségtelen bankárkaszt lábai előtt hever. (A tehetségtelenséget is hangsúlyozom, mert lassan olyan szakmává válik a bakszakma, hogy aki nem jó máshová, de ügyes a keze és hajlékony a jelleme, azt a rokonok és a pártok berakják a bankba, munka helyett ügyeskedni. E jelenség tanulmányozásához nem kell külföldre mennünk.) Utóbb már semmi nem tartotta féken őket, harminc-negyvenszeres áron tartottak nyilván befektetéseket, követeléseket. Az élet semelyik más területén nem történtek ekkora sikkasztások, megközelítően sem. A csontvázak lassan, de folyamatosan kidőlnek a szekrényekből.
Nem történt ez másképp nálunk sem. A bankok ma is monopolhelyzetet élveznek, a kamatok szintjét látva versenynek nyomát sem lelni, egyre keményebb feltételeket diktálnak - arra a válságra hivatkozva, amit éppen ők idéztek elő. Ez mindennek a teteje, mondjuk ki: cinizmus és pofátlanság. A bankok azok hátán akarnak saját szennyükből kimászni, akiket idáig megloptak, megtévesztettek, becsaptak, akikből idáig éltek.

Mindez nem lehetne így, ha nem hagyná a kormány. Ám hagyja, sőt anyagi és erkölcsi támogatásáról biztosítja a bankokat. Nem mindenütt van ez így.
Az Egyesült Államokban és némiképp Európában a demokrácia és a sajtószabadság lehetővé teszi a felelősség kérdésének egyre élesebb boncolgatását, és ami a fontosabb: a konszolidációt sürgető lépések megtételét. Arról keveset beszélnek itthon, hogy a nagy mentőcsomagok az Egyesült Államokban nemcsak és nem is elsősorban a pénzintézetek megmentését célozzák, de a nekik tartozó, munkahelyeiket elveszítő milliók törlesztéseinek enyhítését, átütemezését is. A társadalom azon rétegeinek nyújt címkézett segítséget a kormány, akik a válság miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek. A gazdasági vállalkozások támogatása - a cégek tartozásaival szemben kötelezően tanúsítandó nagyobb megértés elvárása mellett - részben más kérdés, hiszen a kamatpolitikával, a kamatlábak csökkentésével igyekeznek a termelést fellendíteni.
Nálunk nem megy egyik sem.

A kormány - nemhogy létrehozott volna kötelező jelleggel, a bankok közreműködésével egy társadalmi alapot azon alkalmazottak megsegítésére, akik most az utcára kerülnek, és a részleteiket nem tudják törleszteni - inkább lovat adott a bankok alá; azok pedig elkezdték a kamatokat emelni, a pénzhez jutás feltételeit szigorítani. Most épp az lehetne a kormány legfontosabb feladata, hogy minden létező forrás igénybevételével megteremtse ezt az alapot, amely megvédené és túlsegítené a válságon az önhibájukon kívül bajba kerülteket. Az alap létrehozásában oroszlánrészt kellene vállalni a bankoknak. Ebből a szolidaritási alapból az eddiginél alacsonyabb kamattal kellene támogatást adni magánszemélyeknek és vállalatoknak a teljes csőd elkerülésére.
Továbbmegyek: jobb lenne megbarátkozniuk a bankoknak azzal a gondolattal is, hogy számos esetben el kell majd engedni a lakástörlesztések egy részét, de legalábbis jelentős könnyítéseket kell adni az utcára kerülő, fizetni nem tudó ügyfeleknek.
Hol késik a kormány számonkérése a multiknál történő elbocsátások miatt? Milyen szankciókat helyezett kilátásba velük szemben? Amikor e cégek nagy kedvezményért Magyarországra jöttek, nyilván bekalkulálták, hogy válság is lehet. A "balhét" ilyenkor illene, minimum felesben elvinni, és nem mindent a dolgozók és az állam nyakába varrni. Ki foglalkozzon ezzel, ha nem a kormány?

A társadalomnak nincsen megbízható kormánya, az elesetteknek nincsen támasza. A bankok szolidaritást nem mutatva menekülnek a magasabb kamatok, a biztonságos befektetések felé, a tömeges munkanélküliség és a törlesztésre képtelen tömegek problémáját senki nem vállalja fel. Pedig ezt meg kell lépni. Addig nevezheti magát kormánynak egy testület, amíg ilyen helyzetben a megoldás élére áll. Amíg a kisemberek ügyét a legmagasabb prioritásra helyezi és cselekvési programmal áll elő. Ha nem teszi, akkor az a gyülekezet nem kormány, csak kolonc a társadalom nyakán.

A kamatok az égbe szöknek, a vállalkozások bezárnak, a GDP mélyrepülésbe megy át. De a bankok meg a haverok maradnak.

Ki ellenőrzi most a bankokat? Hogy lehetséges az, hogy szemben az egész világgal, nálunk négy-hét százalékkal emelkedtek a hitelkamatok? Hogy engedhette ezt meg a kormány? Azt a mesét rég nem veszi be senki, hogy a bankok önálló vállalkozások, nem lehet beleszólni a cégek gazdálkodásába. Az amerikai kongresszusban a szőnyeg szélén állnak a bankvezérek is - már amelyik kirúgás előtt eljut odáig. Nálunk miért nem foglalkozik a parlament gazdasági bizottsága kiemelten a bankok kamatpolitikájával, miért nem fogalmaz meg azonnali és kötelező elvárásokat a bankokkal szemben, mielőtt az egész országra kitesszük a csődtáblát? Miért a bankok önállósága, érinthetetlensége a fontosabb?

A válság pénzügyi válságként indult, recesszióba csúszott át, ami két évig biztos eltart - nem beszélve a majdani újra kezdés nehézségeiről. De lehet újra kezdeni! Az viszont megengedhetetlen, hogy egy ilyen válságban a társadalom legnagyobb, legelesettebb rétegeivel senki nem foglalkozik kiemelt figyelemmel - miközben éppen az ő adóikból öntik tele ismét a zabolátlan bankok trezorjait.

Ennek nálunk is következményei lesznek - még ha ezt némelyek nem is akarják belátni, akkor is.