Hazánk nem sokban hasonlít Horvátországra. Ezt eddig is tudtuk. Ők felismerik a korlátaikat, spórolnak, és inkább a privát szférára hagyják az áhítatos megemlékezéseket. Nem tudni, mennyit takarít így meg a horvát állam - de azt még kevésbé tudhatjuk, hogy nálunk mennyibe kerülnek az országos intézmények cifra mulatságai.

Például az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumé. Neki gazdag volt a Mikulása: százak részvételével zajlott az elegáns fogadás, rengeteg bőségtállal, különleges csemegékkel, és hogy ne csak a helyszínen lakhassanak jól az emberek, gáláns jutalmakat is osztottak vásárlási utalvány képében. A szorgos minisztériumi hangyáknak.

Munkatársunk szerette volna megtudni, hogy a tárca mennyit költött a pompás évzáróra, hogy mibe került a jutalmazás és a felhőtlen mulatozás, de nem kapott semmiféle tájékoztatást. Hoppon maradt - nem úgy, mint a cifra Mikulás-est közönsége. De még mindig kevésbé, mint a rendészeti szakszervezetisek és az általuk képviselt tömegek, akik és amelyek kénytelenek filléres gondjaik, alulfizetettségük okán tüntetni, az utcára menni, tiltakozni.

Igaz, persze, a minisztérium falai vastagok, a nyílászárók passzentosan záródnak, a zajokat is kívül tartják, így még véletlenül sem szűrődött be a sok elégedetlen ember kellemetlen hangja a fényes ünnepségre, nem zavarta meghitt hangulatát, sem az ünnepi műsort, sem az utána következő eszem-iszomot. Ám a bentiek dicséretére váljék: belülről sem szűrődött ki sem illetlen tányércsörgés, sem pezsgőspoharak koccanása, még csak csöndes csámcsogás vagy a Mikulás-váró ének sem, a Mennyből az angyal pedig végképp. De hát hogyan is hallatszana az ki onnét...