Rosszkedvünk tele

Létrehozva: 2008. december 15., 08:55	nyomtat	küld

Ahogy a professzor asszony fogalmazott az egyik interjújában, már lassan "mérhetetlenné" válik a lelki, erkölcsi és szellemi lerombolódás. Abban az értelemben legalábbis, hogy a nemzetközi összehasonlításban használt sémákba már beilleszthetetlenül mélyre került a magyar társadalom.

Miről is mesélnek ezek a kutatási eredmények? Legfőképpen arról, hogy az elmúlt hat év során megrendítően felgyorsult a folyamat, amit a szociológia, szociálpszichológia anómiaként ír le. A kifejezés görög eredetű, alapja a "nomosz", amelyet általában "törvényként" szokás lefordítani, az "a" fosztóképző pedig arra utal, hogy - amint József Attila írja - a "törvény szövedéke (mindig) felfeslik valahol". Ez persze nem a jogi értelemben vett törvényt, hanem az emberi lélek belső, spirituális "törvényeit", legmélyebb lételméleti talapzatát jelenti.

A görögök már több mint kétezer évvel ezelőtt is tisztában voltak vele, hogy a végzet először ezeket a szövedékeket roncsolja szét. Azt is tudták, hogy ez egy hosszú lepusztulási folyamat kezdetévé válhat, amelynek további állomása az anarchia, a végső fázisa pedig az általuk káosznak elnevezett állapot. (Az an-archia: ahol már végérvényesen felbomlott a lélek harmóniája, belső rendje, sőt már az emberközi tér alapvető normáit, az "archiát", vagyis az uralmi rendszert is kikezdte, és a rend látszata is már csak erőszakos úton tartható fenn.) És végül eljön a káosz, amikor már nincs az erőszaknak az a szintje, amely úrrá lehetne a teljes szétesésen, a lét "lemerül", a világ a teljes "rendezetlenség" végállapotába süllyed.

A tragédia végső, legmélyebb oka valójában a "léthazugság", az, hogy a közösség valóságnak fogadja el a pusztító cinikus hazugságok világát, és természetesként fogadja el a "valóságos valóság" betiltását.

A "magyar beteg" helyzetét lassan egy évszázada az teszi egyre reménytelenebbé, hogy léte valóságának átélése betiltatott. Nem tiltatott be viszont a létét cinikusan, sőt most már szadista kéjjel szétroncsoló erők szabad tobzódása. Van abban valami különös üzenet, hogy épp azon a napon, amikor a jelentés napvilágot látott, Magyarország leglátogatottabb hírportálján egy neves közbeszélőtől megjelent egy írás, amely a következő címet viselte: A magyarok istene egy lusta dög. A hírportál és a neves közbeszélő nyilván azt tesztelte ezzel, hogy eljutott-e a magyar nemzet mint közösség abba a kaotikus végállapotba, amelyben már az önmagához való reflexív viszony minden eleme elvész. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történne, ha a címben a "magyarok" helyét egy "másik" nép neve foglalná el. "Más" nép ugyanis mindent elsöprő indulattal vetné rá magát arra, aki hasonló gyalázatot követne el ellene. És lássuk be, valóban ez volna az adekvát reakció! Magyarország azonban, az adekvát reakcióival együtt, "be van tiltva"! A hazugság, a kimondhatatlanság, az elfojtás pedig súlyosan megbetegít. Csodálkozni tehát nem azon kellene, hogy a lelkiállapotunk "mérhetetlen" mélységekbe süllyedt, hanem azon, hogy még egyáltalán létezünk. Kérdés persze, hogy létezés-e még ez, vagy csupán céltalan "fennállás". Olyan helyzet, amelyről Ortega y Gasset azt írta: "Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették egyre inkább a saját eszközükké."

A magyarság "beleszokott" a betiltottságba, élet helyett annak puszta nyers eszközeit próbálja életként felfogni - mint látható, egyre apatikusabb rosszkedvvel vagy a "hedonista boldogtalanság" hisztériáival. Menekülni igyekszik mindentől, ami tükröt tartana elé, hogy lássa, hová jutott. Az elmúlt évszázadban minket függésben tartó birodalmaknak valójában nem volt igazán nehéz dolguk. A birodalmi függés belső támaszaként mindig megtalálták a maguk készséges "együttműködőit". A kiegyezéssel azt hazudtuk, hogy megbékéltünk, a két világháború között, hogy majd a Harmadik Birodalom orvosolja Trianont, Kádár rendszerében, hogy "vidám" barakk vagyunk, most meg azt, hogy szuverén, demokratikus országgá lettünk. Azt hazudjuk, hogy feldolgoztuk Trianont, a holokausztot, a malenkij robotot, a kitelepítést, 1956-ot. Pedig tudjuk, hogy ebből egy szó sem igaz - csak annyi történt, hogy a cinikusan röhögő kollaboránsok újabb és újabb hazugságokat agyalnak ki ezekkel a tragédiákkal kapcsolatban. Ezért aztán nemcsak, hogy nem dolgoztuk fel mindezt, hanem minden eddiginél messzebbre kerültünk attól, hogy valaha is lehántsuk róluk a most is folyamatosan rájuk hordott hazugságrétegeket.

A lelkiállapotunkról szóló jelentések egyre borúsabb tónusa éppen az egymásra kövesedő hazugságrétegek nyomasztó súlyától válnak mind sötétebbé. Ezekben a megváltás világosságára váró adventi időkben talán érdemes lenne kicsit mélyebben elgondolkodni létválságunk valóságos okairól, és arról, hogy vajon lesz-e, lehet-e így valaha is "(el)Jövő"?