- Kiemelkedő pályát futott be mind tanárként, mind énekművészként. Melyik területen érte nagyobb kihívás?

- A tanárság nehéz, mert az ember nem lehet szinkronban önmagával és a nagyokkal. A művész lelke mindig felfelé néz, Adyval, József Attilával van fönn az egekben. Egy zenetanár pedig húsz év alatt jut el oda, hogy Bachhal társalog. A muzsikusnak, zeneművésznek a legnehezebb tanítania, mert az oktatásban mindig az alapokhoz kell visszatérnie, ahol már nem a szakmai tudás, hanem a művészi ihletettség az, amely elragadja a növendéket. Abban az órában, amely a tanárt növendékével összeköti, kibővül a zenetanár feladatköre: egyszerre pszichológus, lelkész és maga Harlekin, a varázsló. Amikor megszűnt a Filharmónia 1993-ban, vele együtt az énekművészi státusom, a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban tanítottam egészen addig, amíg a Tóth Aladár Zeneiskolában nem találtam új állást. A csoportos énekoktatásnak az a hátránya, hogy fegyelmezni kell. Láttam, lehet hatékony, ha ráripakodnak a rendetlenkedő osztályra, hogy "kuss!", én azonban mint úri környezethez szokott filharmonikus szólista képtelen voltam erre a stílusra. A tanítás végtelen örömöt ad nekem, és boldoggá tesz, hogy ma is oktathatok népdaléneklést.

- Pedagógusként sokat tett és tesz azért, hogy kulturális gyökereink ne vesszenek az össznépi feledés homályába. A Károli Gáspár Református Egyetemen néphagyomány-ismeretet oktatott, a tantárgyat az ön kezdeményezésére 1999-ben akkreditálta a kulturális tárca. Lát rá esélyt, hogy belátható időn belül a magyarság hagyományai, kultúrája értékét, üzenetét megillető módon kerüljön be a hazai oktatás vérkeringésébe?

- Nagy örömmel tanítottam a református egyetemen, és sajnálom, hogy a tantervbe csak kiegészítésként vehették fel ezt a kurzust. Bizony azt látjuk, hogy a magyar kultúra teljesen kicsúszhat a gyerekek alól. Sajnos ott tart ma a közoktatás, hogy a gyerek, már amelyik teheti, fakultációban, pénzért jut hozzá nemzeti kultúránk hagyománykincseihez. Magas a tandíj, a szülőkkel itt is megfizettetik a "parkolódíjat", ami rettenetes teher egy szülőnek a mostani gazdasági helyzetben. A kanadai Paul Hellyer jut eszembe, aki neves közgazdászként jutott arra a következtetésre a globális pénzügyi válságról írt könyvében, hogy az első számú probléma ma nem a gazdaság, hanem társadalmunk spirituális és erkölcsi hanyatlása. Berzsenyi is megírta A magyarokhoz című versében: "...minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed." Bízom benne, hogy a szülők a mostani helyzetben is átérzik a nevelés iránti felelősségüket, és kellő energiát fordítanak rá, hiszen a gyermeknél minden már jóval a kamaszkora előtt kezdődik.

- Ez a meggyőződése sarkallta a zenei óvoda alapítására is?

- Igen, az óvodát Alsógödön, alapítványi pénzből valósítottuk meg, de a szerződést csak tíz foglalkozásra írhattam alá. Mindig egy nagyobb közösségért éltem, és várom is az újabb felkérést, ám az én koromban az ember rájön, hogy a családjáért is felelősséggel tartozik. A küldetéstudat nem mehet a családi lét rovására, ezért az első helyen ma az unokám áll. Nem hinném, hogy ezért mentegetőznöm kellene.

- A család az egészséges nagyközösség alappillére. Önt mire tanította a nagycsaládos élet?

- Tizenegyen voltunk testvérek, együtt szívtuk magunkba otthon a lelkesedést, az optimizmust, az adventi várakozást, a hitet és a reményt. A reményhez is bátorság kell. Illyés Gyula jól fogalmazott: "Hűség a tehetséghez, és bátorság a hűséghez." Az ember mindig visszatalál a nagyokhoz, és az olyan nagy szellemek, mint Ady, évszázadokra ellátnak bennünket vezérgondolatokkal. Véleményem szerint mai irodalmunkra is büszkék lehetünk. Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas erdélyi költő mondta egy beszélgetésünkkor, hogy minden századnak van vezérgondolata. A reformkorban lehetett ez a "küzdve küzdj, és bízva bízzál" vagy "az élet célja a küzdés maga" Madáchtól, de az emberi élet célja és értelmének a keresése ott van Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versében is: "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" Ezek nemcsak a magyarságnak szóló, hanem egyetemes vezérgondolatok, amelyek minden korban ott lebegnek a levegőben. Lászlóffy szerint a 20. századi vezérgondolatot megint csak egy magyar, Tamási Áron fogalmazta meg: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Találó mondat, hiszen a migráció korát, a gyarmatosítás, a gazdasági migráció korát éljük, és meggyőződésem, hogy vissza kell foglalnunk a szülőhelyeinket, mert ha nem tesszük, mások foglalják el. Ha tetszik, úgy kell tennünk, mint a lazac, amely visszafelé úszik a folyóban, fel a vízesésben.

- A lazacnak sem könnyű...

- Valóban, de szent kötelessége minden nemzetnek őrizni a saját kultúráját, ami elsősorban az értelmiség felelőssége. Ady is megírta: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán." És soha nem késő. Az erdélyi értelmiség például csak a budapesti táncházmozgalom indulása után érzett rá valóban a folklór ízére. Újfent Lászlóffy Aladárt idézném, egy gyönyörű gondolatát, amit a Zengő anyanyelvem című népköltészeti műsoromhoz írt: "A mi népünk attól, hogy határok szelik, osztják szét szálláshelyeit, még egyáltalán nem cserepeiben érzékeli a maga művészetét, de igenis domború hasú, vidám színű csöcsös kancsóként áll az asztalunkon, s nem holmi múzeumi polcon."

- Ha már a kortárs irodalmat említi, nem mehetünk el újságírói-riporteri munkássága mellett sem. A rádióban most is megy Zene és poézis című műsora, Zengő anyanyelvem című könyvében pedig harminchat meghatározó kortárs íróval készített interjúját olvashatjuk. A magyar írói szellemben tett lélekutazással e beszélgetések során milyen újabb felismerésekkel gazdagodott?

- Az élő, és időközben sajnos már elhunyt írókkal, költőkkel beszélgetve is, köztük volt Gáll Sándor, Kányádi Sándor, Utassy József, Kiss Benedek és hosszan sorolhatnám, lenyűgözött, micsoda fantasztikus szellemi erő rejlik az élő magyar irodalomban. Hihetetlen értékeket kapunk ezektől a csodálatos emberektől, fáj, hogy legtöbbjüket alig ismerik. Egy kortárs költői gyöngyszem, egy Bella István-, Lászlóffy Aladár- vagy Szepesi Attila-vers nekem ad ahhoz fogható élményt, mint Nagy László vagy József Attila költészete. Vannak lelőhelyek, ahol több a drágakő, és vannak sivatagok, ahol semmi sincs. A magyarság irodalma, és ezt a beszélgetések is megerősítették, egy valódi, páratlanul gazdag kincsesbánya.

- És számos ponton kapcsolódik zenei hagyományainkhoz is.

- A magyar zenei kultúra a magyar irodalomból táplálkozik. Régen nagyon sok pénzbe került a hangszeres zene fönntartása. Nem csoda, hogy az osztrákok büszkék lehettek nagy zenekari kultúrájukra, hiszen meg tudták venni a hangszereket. Esterházy Pál pedig saját maga vett Kismartonban egy templomocskát, hogy az egyházi zene, amit írt, szólhasson. Magyarországon a török hódoltság miatt nem volt erre pénz, és az összes tehetség az irodalomban alkotott tovább. Ki gondolná, hogy az első műdalt Kodály írta a 20. században? Erkel írt operát, dalt nem. A dal valójában vers, zongorakísérettel megzenésítve, és az akkoriban nem adódott. Miközben irodalmunkat a magasba emelte, hogy átment oda minden tehetség, a zenében évszázadokkal vagyunk lemaradva. Ahogy Beethoven, Haydn, Mozart által az osztrák népzene beolvadt a műzenébe, nálunk nem volt kapcsolatuk egészen Bartókig. A népköltészetünk pedig azért is olyan erős, mert a ki nem termelődött nagy egyéniségek fölemelték, mivelhogy nem mozdultak onnan.

- Az elmaradást jelzi az is, hogy a Zeneakadémián csak a közelmúltban indult népzenei szak?

- Igen, de a jövőre nézve ez is jó irányt mutat. Érezhetően megindult a népzene reneszánsza, kitermelődtek a népzene "sztárjai", mint Palya Bea, Hercku Ágnes vagy a kedvencem, Ivánovics Tünde, és ez a folyamat nem áll le. Ők már hozzájutottak az eredeti felvételekhez, és ez nagy segítség. Annak idején én még nem tehettem meg, hogy hanghordozókon eredeti népzenei felvételeket hallgassak, ma pedig már az internetről letöltve is megtehetem. A civilizáció - ahogy Kodály is mondta - elvesz, de vissza is kell adnia valamit. És vissza is ad. Azt el kell mondjam, szép és hasznos a hallás utáni tanulás, az én koncepciómtól azonban különválaszthatatlan az írásbeliség, a szolmizálás. Sajnos lassan abba a hibába esik a népzeneoktatás, hogy a gyerek csak hallja, leírni már nem tudja a zenét. Ezért nem tanítok Bach nélkül népzenét. Tóth Menyhért festőművész azt mondta egyszer: "Azt mondja a gótika, hogy tedd fel szemedet az égre, s megmondom, hol az igazság. Azt mondja a reneszánsz, hogy emeld le tekinteted az égről, s nézd meg, milyen az ember, ott az igazság. Uraim, hol hát az igazság? Megmondom: a szintézisben." Nos, én is ebben hiszek.

- Milyen gondolatok foglalkoztatják most, az adventi időszakban?

- A tanárom a Zeneakadémián azt mondta, azért olyan szépek a Brahms-dalok, mert ő mindig reménytelenül volt szerelmes. A beteljesületlen szerelem, a vágyakozás, a várakozás az igazi. És mindannyiunkban él az adventi várakozás. Az emberi pszichében benne van, hogy a dolgok égi mása mindig szebb. Ezért is olyan csodálatos ez az időszak. Ilyenkor a várakozás idejében vagyunk, várjuk, hogy a "nagy öröm" kihirdettessék. Mit is ír József Attila? "Csak ami lesz, az a virág. / Ami van, széthull darabokra."