Eddig remek. Már csak azt kellene elérni, hogy ne a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagsága, hanem Budapest képviselő-testülete ítélje oda a 2020-as nyári olimpia rendezési jogát, és akkor valóra válhat az álmunk. Mert annak legalább tényleg szép és felemelő. Hisz ne tagadjuk, voltak torz és beteges álmaink is; a vas és acél országa akartunk lenni, ezért megalkottuk Európa egyetlen olyan vaskohászati üzemét Dunaújvárosban, amely sem vasérc-, sem kőszénbázisra nem támaszkodhatott, de a narancs és a gyapot meghonosításáért is tettek nálunk heroikus erőfeszítéseket.

Az olimpia azért más. Picit ugyan zavar, hogy ezt a legújabb álmot is mások álmodják helyettem, talán mondhatom, helyettünk, és mert az álomban logikai és idősíkok csúszhatnak egymásba, célok vagy inkább vágyak keveredhetnek eszközökkel, én - még ébren - tennék néhány szelíd észrevételt.

A 2020-as budapesti olimpia sikerének két előfeltétele van. Az első, hogy el kell nyerni a rendezés lehetőségét. A második, hogy ezt követően elő kell teremteni a szükséges pénzügyi, infrastrukturális, létesítménybeni, logisztikai és egyéb alapokat. Ami az első prekondíciót illeti: amióta az olimpia üzleti vállalkozás, a magyarhoz mérhető, kicsiny nemzetgazdaság csupán egyszer lehetett házigazda, 2004-ben, de Görögország és Athén, a bölcső érthetően az egyetlen kivétel volt. Az is nehezen vitatható, hogy a földrészek rotációja miatt 2012 és London után legkorábban 2024-ben, de inkább 2028-ban kerülhet újra Európára a sor.

A második kitétel kapcsán idézzük Pekinget, mert aki ott járt, az nem is a földön, hanem az olimpia nevű bolygón, a miénknél sokkalta fejlettebb civilizációban érezhette magát, és azzal a szilárd meggyőződéssel tért haza, hogy nálunk ennek a töredéke is kivitelezhetetlen. Hisz a 2006-os úszó Európa-bajnokság lágymányosi vizes komplexuma, ugyebár, a kormánygarancia dacára makett maradt, és az Eb-rajtra épphogy sikerült kitoldani a Margitszigeten az 1920-as években épült Nemzeti Sportuszodát, idén nyáron pedig a budapesti öttusa vb-n a versenyre virradó hajnalon a medencéből elszivárgott a víz, ezért az újratöltésig fel kellett cserélni a számokat.

A témáról, jókora terjedelemben, írtam már egy "megvalósíthatatlansági tanulmányt", de nem akadt rá vevő. A megvalósíthatósági tanulmányokért bezzeg jobban fizetnek, amivel az a gond, hogy ezt a pénzt az elmélet szívja el a gyakorlat elől. Miközben manapság már az is kuriózum, ha valaki egyszer ad; kétszer, kétfelé nem fog adni senki.

A szükség ráadásul egyre nagyobb és általánosabb, a sorozatban háromszoros olimpiai aranyérmes férfi vízilabda-válogatott például azért kénytelen visszalépni a jövő évi Világligától, mert a sportág állami támogatása a kalkulálthoz képest 98 millió forinttal csökken 2009-ben. Ez történik a csúcson, a csúccsal. Akkor mi várható lenn, a mélyben? Szónoki kérdés. Az pedig nem megy, hogy a magyar sport most tetszhalott állapotba szenderül, és a 2020-as olimpiára majd feltámasztja valaki.

Nem, a megszállott klasszis versenyzőt, csapatot, a mindenét feláldozó fanatikus edzőt, a még csillogó szemű kissrácot, a valós sikert, értéket és esélyt ma és holnap kell életben tartani; akár egy úgyis szertefoszló illúzió kárára is.