Papírforma

Létrehozva: 2009. január 15., 07:15	nyomtat	küld

Schmitt - a lehetőségek alapos mérlegelése után - 2002-ben kezdett politizálni a Fidesz színeiben. Hírnevének, népszerűségének köszönhetően és persze a kölcsönös siker és haszon reményében mindjárt a párt alelnökeként. Az indulást valószínűleg sem ő, sem pártja nem elvesztett parlamenti, majd főpolgármesteri választással képzelte el. Majd amikor a 2004. évi athéni olimpia után a magyar doppingesetek miatt az ellene is intézett támadásokhoz a MOB-on belüli politikai ellenfelei - tetszik, nem tetszik, létezik ez a frontvonal - felhasználták pártkötődését, alighanem verte a fejét a falba, hogy miért kellett neki a politikába keverednie.

Időközben hiába lett európai parlamenti képviselő, 2006-ban az ismét jobboldali kudarccal végződött országgyűlési választások miatt az olimpiai bizottságon belül még nehezebb helyzetbe került. Ellenfelei nem is haboztak lecsapni a lehetőségre, 2006 szeptemberében rendkívüli közgyűlést hívtak össze a leváltására. S bár szoros küzdelemben - 69 igen, 69 nem szavazat, 3 tartózkodás mellett -, mégis győzött. Egyúttal csapást mért a baloldalra, amiért a Fideszben nyilván a mai napig hálásak neki. A 2006-os önkormányzati választások négy évre kikezdhetetlenül megerősítették MOB-elnöki tisztségében, hiszen a megyei jogú városok és a megyei közgyűlések küldöttei között túlnyomó többségbe kerültek a jobboldaliak.

A Magyar Olimpiai Bizottság szombati közgyűlése tehát a papírformát igazolta. Sőt, az alelnökök és az elnökségi tagok névsorát böngészve Schmitt és a Fidesz többet nyert, mint amennyit talán remélt. Ám Schmitt nemcsak a MOB-on, hanem pártján belül is megerősödött: ő vezeti a Fidesz listáját az EP-választásokra. Még szép, tehetnénk hozzá. S véletlenül sem elfogódottságból, előnyöket remélő szervilizmusból. Akit a politika emel fel, azt a politika könnyen le is teheti. Schmitt Pál példája viszont azt igazolja, akinek van mibe kapaszkodnia, az a politikai forgószélben is megállja a helyét. Történjék bármi is, senki sem veheti el tőle két olimpiai aranyérmét, kapcsolatrendszere messze túlmutat a politikán, s a sport olyan tulajdonságokkal vértezte fel, amelyeknek legtöbb politikustársa híján van.

Megtanult küzdeni, nemcsak önmagáért, hanem társaiért is, nyerni és veszteni, az éles helyzeteket kezelni. Van kiállása, jó szónok, remek szervező. Akadnak persze hibái is, de mint politikus, ezek eltörpülnek az erényei mellett. Ráadásul Schmitt Pál mindenekelőtt olimpiai bajnok, s örökre az is marad. A politika számára csak kaland, amiben ugyanúgy kivívta az őt megillető helyet, mint a sportban. Nem azt kell számon kérni rajta, hogy miért politizál, hanem hogy miért csupán három aranyérmet szereztek a magyarok a pekingi olimpián, miközben ő maga is hatot remélt. A sportnak csak akkor van súlya, ha eredményei is akadnak. A három nem hat, a különbség jól mérhető. Ez az, amin még jó politikával sem lehet változtatni.